Lelkesen magyaráztam, hogy este 22 órakor még megkérjük az első vonal jelentést és amennyiben az kedvező lesz - hiszen napok óta meg volt merevedve az első vonal északon a Duna vonalában, délen pedig a Velencei tó és a Duna között - hajnalban indulnánk, s mire kivilágosodik, elérjük a Bécs•Budapest-i kettősvágányú vasútvonalat. E fölött 20-30 m-es magasságban repülve, "fél másodikon" kényelmesen és biztonságosan beérnénk Budaörsre, még mielőtt a fővároskörnyéki légitevékenység beindulna. Azután másnap hajnalban, még derengésben indulva, szintén kockázatmentesnek véljük visszatérésünket. Miután nagy nehezen és sűrű fejcsóválások közt Juszuf beleegyezését adta, előkészítettük a Bückert hajnali indulásra.

A 22 órai helyzetjelentés változatlan volt az előző napokéhoz hasonlóan, így hát reggel, amikor még csak a horizonton volt látható némi derengés, lelkes vidámsággal útnak eredtünk. A gépet én vezettem, Sanyi barátom az első ülésben bámészkodott és figyelte a terepet, nehogy eltévesszük a kettősvágányú vasútvonalat. Rövidesen kivilágosodott és a látóhatár fölé emelkedő nap fényében csillogó sínpárt könnyedén megtaláItuk, melyre ráfordultam és most már - a navigálással nem törődve - csak a légteret figyelve kocogtunk a vasútvonal fölött pár méteres magasságban. Azonban hamarosan magasabbra kellett kapaszkodnunk, mert annyira besűrűsödött a pára, hogy csak függőlegesen magunk alá tekintve volt jó a látás, előre csak a réteg fölött 6O-80 m magasságban volt kitűnő, verőfényes a levegő. Bár még túl korai volt az időpont ahhoz, hogy szovjet vadászok felbukkanásával kellett volna számolnunk, szorgalmasan tekergettük a nyakunkat, nehogy meglepetés érjen bennünket. Idillikusnak tűnő körülmények között baktattunk az éppenhogy csak a horizont fölé emelkedett vakító napkorong irányába. Alattunk ugyan időnként homályosan észleltem csapatmozgásokat. de egyébként semmi nem mutatott arra, hogy véres háború dúl. 15-20 perc telhetett el a "vonatozás" kezdete óta, amikor egyszer csak recsegés-ropogás és a becsapódások jellegzetes csattanó hangja jelezte, hogy találatok érték a gépet. Ösztönszerű reflex mozdulattal éles jobb leborítással fordítottam a masinát föld felé, miközben a pillanat tört része alatt megállapítottam, hogy nem ül a nyakunkon ellenséges vadász. Csak méterekre a föld fölött vettem vízszintesbe a gépet. A tüzelés megszűnt és "szentségelve" állapítottam meg, hogy a csapatvédelem lőtt ránk a földről, holott a napfényben csillogó felségjelet igen csak jól lehetett látni ily magasságban!!! Szerencsére semmi bajunk nem történt, a motor egyenletesen duruzsolt, csak a sebességmérő mutatója szüntette meg működését. Sebaj! Ismét megkerestük a vasútvonalat és állandóan javuló látásnál szálltunk le Budaörsön.

A hozzánk sereglő szerelő személyzet csodálkozva érdeklődött, hogy honnan jöttünk? Kiderült, hogy éjfélkor nagy szovjet támadás indult meg, melynek éle eljutott a Bécs-Budapest-i vasútvonalig. Mi tulajdonképpen az első vonalak felett repülgettünk: békésen és nem a saját, hanem az ellenséges elhárítás lőtt ránk! Talán szerencsénk volt abban is, hogy a leborítást jobbra - tehát az ellenség felé - hajtottuk végre, mert vagy azt hitték, hogy lelőttek, vagy azt, hogy most rájuk támadok, de abbahagyták a tüzelést! Később a sűrű párában 1-2 m magasságban repülve már nem voltunk veszélyben, jóllehet mi a körülményekkel nem is voltunk tisztában... Átvizsgálva a repgépet kiderült, hogy akadt egy pár lyuk a törzs és a szárny vászonborításán, a pitot-csövet pedig szétroncsolta egy lövedék, ezért nem működött a sebességmérő műszer. Ülésem fémlemezborítása alul kinyílt mint egy tubarózsa és egy nagy, roncsoltszélű repeszütötte lyuk éktelenkedett ott. Hm... egy pár centiméteren múlott, hogy nem kellett lemondanom családalapítási szándékomról egyszer s mindenkorra! Ezt élcelődve állapítottuk meg, s csak akkor hervadt le a mosoly az ábrázatomról, amikor hiába akartam kibújni a prémes hajózó nadrágból, aminek a zippzárát képtelen voltam lehúzni. Kiderült, hogy egy szakaszon az is szétroncsolódott, sőt tábori zubbonyomon is elől, deréktől lefelé hét db. folytonossági hiány mutatkozott. Valószínűleg az a lövedék - vagy repesz - amelyik átütötte az ülést, okozhatta a hajózó bekecs miatt összehajtogatódott, gyűrődött zubbonyon a hétszeres lyukat. Hát hiába, néha nem árt, ha szerencséje is van az embernek!

Sanyi barátommal megbeszéltük, hogy másnap, 25-én hajnalban találkozunk a reptéren és ahogy derengeni kezd, startolunk, tekintettel a cseppet sem biztonságos körülményekre. Otthon - Mátyásföldön - nagy örömmel, de nem kevés aggodalommal fogadtak, mivel állítólag a hozzánk alig 4-5 km-re levő Cinkotán már oroszok voltak és szinte állandósultak az aknabelövések.

A Szenteste szeretetteljes légkörben, de kissé szomorú hangulatban telt el. Aztán este nyolc óra tájban égszakadás-földindulás.... Elkezdődött egy közel két órán át szünet nélkül tomboló tüzérségi zárótűz! Szinte mozgott a föld a fülsiketítő robbanásoktól! Este tíz óra körül egy csapásra elhallgattak a lövegek és szinte dermedt csend szakadt a városra. Na - mondom - most indul a tüzérségi előkészítés után a gyalogsági támadás! Egy jó órán keresztül feszülten figyeltünk, de semmi zaj sem volt. Egyetlen aknarobbanás, vagy kézifegyver kattogása sem törte meg a nagy csöndet. Édesapámmal megállapodtunk abban, hogy majd ő virraszt és figyel, én pedig felöltözve alszom egy-két órát. Amennyiben ezalatt nem kell a kerítésen átugorva kivonnom magam a fogságbaesés cseppet sem kívánatos eshetőségéből, akkor hajnali két órakor ébresztő és indulás gyalogmenetben Budaörsre, bízva abban, hogy útközben a Kerepesi úton esetleg sikerül majd valami arra vetődő katonai járműre felkapaszkodnom.

Sehol egy teremtett lélek, süket csönd! Szerencsére alig 20 percnyi gyaloglás után egy katonai ellenőrző pontra értem, ahol csak fél órát kellett várakoznom és az első arra haladó híradós gépkocsival kényelmesen eljutottam a belvárosba. A villamos még akkor járt és úgy fél öt tájban egy 49-essel elindultam a Kelenföldi pályaudvarra, ahonnan az aluljárón át viszonylag rövid gyalogtúrával el lehetett jutni a reptérre. Ahogy a 49-essel elértünk a Körtérre, a megállóban a villamos minden kocsijára felszállt egy-egy repülő katona. Utasították a villamosvezetőt, hogy várjon amíg végeznek. Az én kocsimra szálló katona jelentkezett nálam és tisztelettel érdeklődött utazási célom felől. Miután megtudta szándékom, jelentette hogy a repülőteret az éjjel kiürítették és azóta már valószínűleg az oroszok vannak rajta. Kért, hogy jöjjek be ide, a közeli Verpeléti-úti általános iskolába, ide települt be a személyi állomány és a parancsnokság, itt majd bővebben tájékozódhatom... Na, mondhatom szép kilátások, de hát mit volt mást tenni?! Bementem, s ott csak megerősítették az előbb hallottakat. Bár csend van azon a környéken, semmi mozgás, de éjfélkor a Kamara-erdei részt megszállták az oroszok és onnan már közvetlenül lőtték a repülőteret aknavetővel. Ezért ürítették ki azt lóhalálában.

Nemsokára megérkezett Sanyi barátom is és most már együtt "élveztük" a semmittevést a legteljesebb tanácstalanságban. Sokáig azonban nem tudtam veszteg maradni. Elhatároztam, hogy megpróbálom felderíteni a helyzetet, amíg sötét van. Ha nem is megyek ki egészen a repülőtérig, hátha valami bővebbet megtudhatok arról, hogy tényleg bent vannak-e az oroszok, vagy van-e még némi remény? Az egyik tehergépkocsival kivitettem magam addig a pontig, ameddig teljesen biztonságosnak látszott, majd onnan gyalog folytattam utamat.

Hegyeztem a fülemet, meresztgettem a szememet a vaksötét éjszakában. Teljes csend, néha távoli kutyaugatás, semmi mozgás, élőlénynek nyoma sehol! Már csak alig 200 m-re lehettem a reptér szélétől, amikor találkoztam egy emberrel, aki elmondta, hogy itt lakik a közelben. Figyelte az éjszakai fejleményeket, s szerinte nincsenek oroszok a reptéren. Csend és semmi mozgás arrafelé!

Visszatértem a kocsihoz, azzal az iskolába, ahol elhatároztuk, hogy majd nappal, a helyzet függvényében fogunk dönteni a továbbiakról.
Kilenc óra tájban egy tehergépkocsival befutott Hedrei Szilárd hadiműszaki törzskari százados, osztályunk egyik repülőgépvezetője, aki az alakulat műszaki tiszti teendőit is ellátta, s mint ilyen, a csepeli Weiss Manfréd gyárnál javításra leadott és elkészült repgépmotorok átvételére érkezett, megfelelő műszaki személyzettel. Egyben feladata volt még, hogy a sebesüléséből felépült Inkey Viktor hadnagyot hozza magával a kórházból. Velük volt még Hedrei Szilárd menyasszonya is, akit ily módon akartak a fővárosból elmenekíteni. Ők már a Pilis felé vezető útról voltak kénytelenek visszafordulni, mivel azt a hajnali órákban elérték az oroszok. Így reggelre befejeződött a főváros teljes körülzárása.

Bennünk a legkülönfélébb ötletek vetődtek fel a menekülés lehetőségeiről. Ezek között volt olyan is, hogy valamelyik kitörni készülő harckocsi alakulattal kellene felvenni a kapcsolatot, mivel a dorogi útvonal állítólag még csak belövés alatt áll. Rövidesen azonban megtudtuk, hogy már a harckocsik is visszafordultak, lehetetlen kijutni! Maradt utolsó lehetőségként a repülőtér! Hátha estig nem szállják meg az oroszok és akkor még napnyugta előtt el lehetne startolni. Szóval fel, induljunk helyszíni szemlére! Sanyival és Viktorral felkapaszkodtunk az iskolaudvaron található egyik - a rep.térről evakuált - tehergépkocsira és elindultunk a reptér felé addig a pontig, ahol még az útszakasz beláthatatlan volt a Kamaraerdő felől. Bár a levegő állandóan morajlott a hadi zajtól, a repülőtéren látszólag nyugalom volt. 500-600 m-es teljesen nyílt útszakaszon kellett volna átjutnunk sértetlenül, amíg eljuthatunk az épületek takarásába. A teherautóval visszamentünk majdnem 1 km-nyit, majd tövig nyomott gázzal, 70-80 km-es sebességgel robogtunk ki a nyílt terepszakaszra! Nem sok időbe telt és sértetlenül beérkeztünk az épületek közé, ahol egy-két ember lézengett. Nyugalom volt, csak 2-3 percenként fütyült egy-egy akna, amiknek a környékünkön történt becsapódása eleinte fölöttébb szokatlan és idegesítő volt, de később már nem törődtünk vele, mert az aknák teljesen össze-vissza, találomra hullottak. Bennünket nem láthattak a hangárok és az épületek takarásában.

Utunk a hangárba vezetett... Az első csalódás: annak a Bückernek, amivel előző nap jöttünk, hűlt helyét találtuk! A hangárban lézengőktől megtudtuk, hogy a reggeli órákban két szakaszvezető elrepült vele. (Utólag megtudtuk azt is, hogy - bár alacsonyan lopakodtak - a szovjet Yak-9-esek felfedezték őket és csak a szerencsének köszönhették, hogy pillanatokon belül le tudtak szállni egy kis erdőszélen, ahová bemenekülhettek. A visszafordult vadászok egy darabig kószáltak a környéken, de nem találták meg a bokrok mellett álló gépet és odébb álltak. A két szakaszvezető aztán később elstartolt és sikerült kijutniuk.)

Miután túltettük magunkat a csalódás-okozta lehangoltságon, körülnéztünk a hangárban. Volt benne öt-hat kis egymotoros-, sőt két-három kétmotoros gép is, de mindegyik üzemképtelen állapotban, többé-kevésbé szétszerelve, vagy motor nélkül. Reményeink egyre inkább szétfoszlottak! Ekkor egyszerre eszembe jutott a repülőtér északi oldalán álló MÁVAG hangár! Abban is lehet valami sportgép, menjünk oda! Mivel a hangár előtt is láttunk mozgást, megnyugodtunk, hogy az ellenségnek nyilván nincs közvetlen rálátása a reptérre és a szórványos aknázás is csak találomra történik. Át is jutottunk járművünkkel esemény nélkül... Lekászálódtunk, s nagy örömmel ismertük fel a kinyíló kisajtóban megjelenő Kenéz Endre mérnök századost. Mikor értesült jövetelünk céljáról, szabályosan könny szökött a szemébe és teljesen letörten közölte, hogy ha egy órával előbb jövünk, válogathattunk volna legalább hat-nyolc üzemképes Héja vadászgép között! De hát nincs még egy órája sem, hogy mindegyiknek a motorjába kézigránátot dobtak azokat használhatatlanná teendő.

Ezzel aztán részünkre a patkányfogóból légi úton való kijutás reménye szertefoszlott! Visszatértünk az iskolába, ahol Hedrei Szilárd is lesújtva értesülhetett helyzetünk kilátástalanságáról. Az iskolában állandó volt a jövés-menés. A reptérről kitelepített 40-50 fős állomány örökké mozgásban volt, hozták a híreket a fronthelyzetről, Azt is megtudtuk, hogy az iskolától alig egy km-nyire a Fehérvári utat keresztező vasúti töltés képezi az első vonalat, a túlsó fele már az oroszok kezén van. Jobb híján ebéd után ismét kimentünk a reptérre és tébláboltunk a forgalmi épület tárva-nyitva hagyott helyiségeiben. Egyszerre csak motorzúgás! Az ablakhoz futva meglepetéssel vettük tudomásul, hogy három darab, hárommotoros Junkers Ju.52-es magyar felségjelű szállítógép száll le, egyenesen a hangár elé. Lerohantunk és nagy örömmel üdvözöltük egymást Bánhidi Tóni tartalékos főhadnagy barátunkkal, aki a gépeket Csepelről kimentve itt leszállt, hogy a sötétedés leple alatt megpróbálják majd útjukat folytatni Pápára. Miután megígérte, hogy mi is velük mehetünk, visszamentünk a forgalmi épületbe. Összeszedtük holminkat és éppen megbeszéltük Szilárdnak és menyasszonyának kihozatalát a reptérre, amikor motorzúgást hallottunk. Az ablakhoz sietve megdöbbenéssel vettük tudomásul, hogy a Ju.52-esek gurulnak kifelé a hangárból, majd egymásután a levegőbe emelkedve, a fák magasságában eltűnnek nyugati irányban a szemünk elől! A csalódottság, az alig tíz percig tartó újabb remények ismételt szertefoszlása, a megígért lehetőség be nem váltása, igen letörte a nemrégiben újból fellángoló lelkesedésünket! (Utólag megtudtuk, hogy amint Tóni bátyánk rádión jelentette a budaörsi leszállásukat, azonnali indulási parancsot kapott a reptéren való várakozás veszélyezettsége miatt. Bennünket már nem tudtak értesíteni.) Lelombozva tértünk vissza az iskolába. Egyre kilátástalanabb volt a helyzetünk.

Egy idő múlva, amint az ablakon kitekintettünk, nagy nyüzsgést tapasztaltunk az iskolaudvaron. Több idegen teherautó és különféle jármű keringett az úton föl és alá, a nyitott kapun ki-be. Megtudtuk: a közeli Bicskei utcában van egy nagy garázs, ahol a garázsmester boldogan odaadja a blokád miatt ittrekedt gépkocsikat, mivel így legalább halvány remény lehet arra, hogy nem kerülnek az ellenség kezére. Mondták, hogy van ott még egy kis DKW személygépkocsi is, de azt nem adja oda, mert úgy bízták rá már egy hete, hogy majd vidékről jönnek érte. Persze rögtön lelkesen ajánlották nekem az újdonsült "kocsitulajdonosok", hogy ha érdekel az ügy, megvárjuk a sötétedést és ha sem tiszti mivoltommal, sem a helyzet reménytelenségének ecsetelésével nem tudom jobb belátásra bírni a "jóembert", egyszerűen elvisszük a kocsit úgy, hogy észre sem veszi. Bízzam csak rájuk!

Már koromsötét volt, amikor megjelentünk a tetthelyen. Az irodában égett a villany, egyébként az egész telepen az orráig sem látott az ember. Miután hasztalan igyekeztem a főnököt jobb belátásra bírni. látszólag beletörődve a kudarcba, elhagytam a helyiséget.

Kint már minden elő volt készítve a rekvirálásra. A kis kocsit már kiszabadították a teherkocsik közül és mialatt egy páran embereink közül szóval tartották a garázsmestert az irodában, nekem csak be kellett ülnöm a volán mögé. Ketten szép csendben megtolták a kocsit, ami alig öt méter megtétele után már rajta volt a lejtős felhajtón. Ezen kellő lendületet véve a nyitott kapun kijutottam az utcára. Pár méternyi gurulás után elértem azt a keresztutcát, ahonnan folyamatos lejtőn jutottam ki a főútvonalra. A sarkon befordulva a járda mellé álltam. Az egész akció teljes csendben, motorzaj nélkül folyt le, hiszen indítókulcs sem volt a kocsihoz. Kis idő múlva megjelentek embereink. Összebarkácsolták a kábeleket úgy, hogy kulcs nélkül is be lehetett indítani a kocsit - azaz csak lehetett volna... Sajnálattal állapítottuk meg, hogy nincs a kocsiban önindító. Sebaj! Könnyű kis kocsi volt, egyetlen ember is meg tudta lökni könnyedén ahhoz, hogy négy-öt méternyi gurulás után már duruzsoljon is a motor! Ez a nem várt "ajándék" nagyon megkönnyítette mozgási lehetőségünket.

Másnap aztán híre terjedt, hogy a repülőtérre már nem lehet kimenni, megszállták az oroszok. Így aztán megszűnt ismét egy halvány lehetőség! Mivel a Ju.52-esek személyzetétől már értesültünk arról, hogy Csepel nem jöhet számításba, kimentünk felderíteni a mátyásföldi repülőteret. Bár még nem voltak rajta oroszok, nem jöhetett számításba, mert alá volt aknázva és egyébként sem volt rajta egyetlen repülőgép sem. Délután embereink felderítették, hogy Pesten a Múzeum körúton van egy nyilas anyagellátó parancsnokság, ahol lehetne az alakulat részére élelmet felvételezni, csak egy pecséttel ellátott pársoros igénylést kell benyújtani. Másnap, 26-án reggel aztán felkerestük őket, hogy megtudjuk az élelemhezjutás mikéntjét. Nagyon szedett-vedett, civilruhás, karszalagos, italozó, kártyázó társaság fogadott bennünket. Rendnek vagy szervezettségnek nyoma sem volt. Előadtuk, hogy alakulatunkkal bentrekedtünk, ellátmányunk a repülőtéren maradt és szükségünk lenne legalább egy hétre való élelemre. Roppant készségesek voltak és miután átadtuk a pecsétes igénylést - amiben a létszámot 386 főben jelöltük meg - máris adtak egy hivatalos kiutalást a jókora ellátmány átvételére a Szentkirályi utcában lévő Stühmer csokoládégyár raktárházából.

Visszatérve az iskolába, néhány emberrel és egy teherautóval kiegészülve elmentünk a Szentkirályi utcába. Az őrzéssel megbízott néhány fős személyzet szó nélkül tudomásul vette az igénylést. Megmutatták, hogy hol vételezhetjük fel a különböző emeleteken és helyiségekben tárolt anyagokat. Ott a raktáros kiadta a megfelelő mennyiséget, amit aztán ingajáratban vittünk le a teherautóhoz. Ingázás közben olyan helyiségeken keresztül közlekedtünk, ahol a mennyezetig felpakolva zsúfolódtak a leginycsiklandóbb édességek, dobozos bonbonok, tábla csokoládék, cukorkák, stb... Mikor érdeklődtünk, nem kaphatnánk-e belőlük? - mereven elzárkóztak. Persze pillanatok alatt felfedeztük, hogy a kapunál már a kutya sem törődik velünk, úgyhogy az ingajárat egy kicsit tovább tartott. Nem mindenki és nem mindig jutott el a hátsó helyiségig, ahol a zsírt és krumplit mérték, hanem az átjáró helyiségben már dobozos bonbonokkal megrakodva fordultunk vissza. A raktáros hátul csak arra ügyelt, hogy az előírt mennyiségű élelmet vételezzük fel. Így aztán a következő napokban az ebédutáni desszert jelentősen javította közérzetünket!

Miután a gyomorproblémák megoldódtak, ismét előtérbe került a szabadulás lehetőségének keresése. Mi lenne, ha találnánk valami alkalmas leszálló területet és valahogy fel tudnánk venni a kapcsolatot - valamilyen rádió útján - osztályunkkal, hátha tudnának küldeni értünk egy Focke WuIf FW.58-as "Weihe"-t?! Talán sötétedés előtt le tudna szállni, az elstartolást már könnyen meg lehetne oldani! Nekem, mint Mátyásföldről Pestre bejáró diáknak eszembe jutott a Keleti pályaudvar melletti Ügetőversenypálya, vagy a kissé távolabbi Lóversenypálya, melyek mellett naponta mentem el HÉV-vel. Nosza, ez nagyszerű ötlet, fellelkesülve ültünk autóba. Irány az Ügető!

Hát, ez sajnos nem bizonyult alkalmasnak: ismeretlen célú árkok húzódtak rajta keresztül-kasul. Hátha a Lóversenypályával több szerencsénk lesz?! Amit aztán ott láttunk, egyszeriben felvillanyozott bennünket! Végigjárva a pályát autóval, megállapítottuk, hogy kiválóan alkalmas repülőtérnek! No igen, de hiába tudjuk most már ezt mi, ha viszont erről alakulatunknak nincs tudomása. Kutatni kezdtünk rádiózási lehetőség után. Találtunk is egy félig működőképes rádióállomást a Hungária körúton lévő tüzérlaktanya épületében. Ez az állomás adni tudott, venni nem. Sebaj! Leadtuk segélykérő ötletünket és reménykedtünk abban, hogy az osztály meg is kapta. Vártuk, hogy valamilyen módon kapunk választ.

Ebben a várakozásban telt el a következő nap is. Semmi! (Utólag derült ki, hogy Veszprémben megkapták a rádióüzenetet, a hajózók közt óriási lelkesedést váltott ki a "kimentésben" való részvétel lehetősége. Mindenki szerette volna Messerschmitt Bf. 109-es vadászkísérettel biztosítani a Weihe pesti átrepülését! A parancsnokság azonban hamarosan lehűtötte a hajózók lelkesedését és nem járult hozzá az igen nagy kockázattal járó bizonytalan kimenetelű akcióhoz.) Mivel azt sem tudtuk, hogy leadott rádióüzenetünket vették-e, tovább kutattunk menekülési lehetőségek után. Így jutottunk ki a kora délutáni órákban a Vérmezőre. Szemünk-szánk tátva maradt a látványtól: három darab repülőgép állt a térség Déli pályaudvar felőli oldalán! Egy német felségjelű Storch, egy-egy magyar felségjelű Bücker és Levente iskolagép. A Levente oldalán hatalmas nyilaskereszt virított!

Alig, hogy kiszálltunk az autóból és elindultunk a gépek felé, egyszer csak feltűnt egy puskával felfegyverzett, amolyan népfelkelő korú és bajuszú honvéd. Csak egy pillanatra hökkentünk meg, majd töretlen lendülettel folytattuk utunkat. Aztán már csak azon lepődtünk meg jobban, amikor az őr egyenesen felénk vette útját, majd feszes vigyázzállásban jelentkezett és közölte, hogy őrszolgálatának ideje alatt semmi különös esemény nem történt. Látva bennünket hajózóruhában, meg volt győződve arról, hogy mi vagyunk az őrzött gép illetékesei. Kérdésünkre, hogy a gépek rendben vannak-e? - jelentette hogy fogalma sincs róla, őt csak őrzési feladattal bízták meg, napok óta négy óránként váltják egymást.

Ezek után a repülésre jogosult személyzet magabiztosságával vettük tüzetesen szemügyre a gépeket. A Bücker nagyon viharvert állapotban volt, egyik futókereke defektes. A Levente és a Storch viszont üzemképesnek látszott. Üzemanyag bőven volt bennük és látszólag semmi nem mutatott arra, hogy le kellene mondanunk a ma esti indulásról... Eldöntöttük, hogy a Storchhal megyünk, abba beleférünk mindnyájan: Szilárd a menyasszonyával, Sanyi, Viktor és én..
Délután fél három volt. Az őr alig fél órája vette át a szolgálatot, este hatkor fogják leváltani... Közöltük vele, hogy rövidesen visszatérünk, addig csak vigyázzon jól a gépekre. A harchelyzetre jellemző volt, hogy az oroszok már napok óta bent voltak a Széll Kálmán téren, alig párszáz méterre a Vérmezőtől, de úgy látszik ott megálltak az előnyomulással, onnan pedig egyébként nem lehet belátni leendő starthelyünkre. Hogy a holdfényben végrehajtandó, remélhetőleg sikeres start után miként tovább? Az első bal fordulóval háztető magasságban már a Duna felett leszünk, annak a víztükre csillog, afölött alacsonyan repülve ragyogóan el tudunk navigálni Győrig, ott pedig remélhetőleg semmi akadálya nem lesz a repülőtér világosszínű betonkifutójára történő leszállásnak...

Visszatértünk az iskolába. Szilárd elment a menyasszonyáért, mi pedig beszerveztünk egy kis furgonszerű teherautót, amivel Mogyorósi őrmester lelkes segítőkészséggel ki fog vinni bennünket a repülőtérnek kinevezett tetthelyre.

Szilárdék negyed négykor megérkeztek és bár még javában sütött a hideg téli nap, nem bírtunk tétlenül várakozni. Elindultunk azzal az elhatározással, hogy inkább ott várjuk be a sötétedést. Ez azonban nem egészen a tervünk szerint történt. A Villányi úton haladva egyszer csak egy nagy csattanás, majd ütemes csattogás, kopogás közben megálltunk. Rövid szemle után Mogyorósi őrmester megállapítota, hogy kardánszakadás miatt végállomás! Rövid tanácstalanságunknak véget vetett azzal, hogy visszagyalogol az iskolába és szerez egy másik kocsit, még mindig hamarább odaérünk így, mintha gyalogosan vágnánk neki a hátralévő útszakasznak. Elfogadtuk ötletét és a csípős hideg elől behúzódtunk egy ház kapubejáratába. A jó háromnegyed órás várakozási idő alatt - többek között - megállapodtunk abban, hogy ha megérjük a háború végét, az évforduló napján összejövünk majd itt a kapualjban és egy üveg pezsgővel ünnepeljük meg megmenekülésünket.

Eközben lement a nap. Erősen kezdett szürkülni, de nagy megkönnyebbülésünkre Mogyorósi őrmester is megérkezett egy nagy teherautóval, nem lévén más választási lehetősége. Felkapaszkodtunk rá, előre ültettük Szilárdot és menyasszonyát. mi pedig - bekecsünk prémes gallérját felhajtva - lekuporodtunk a padon. Rövidesen megérkeztünk, a gépkocsi visszafordult, mi pedig meglepetéssel vegyes megdöbbenéssel vettük tudomásul, hogy szinte velünk egyidőben megérkezett a percről-percre rohamosan sűrűsödő köd is. Tíz perc múlva már nem lehetett tovább látni 20-30 m-nél! Tanácstalanul tébláboltunk még egy félórányit, majd Szilárd kijelentette, hogy a további topogásnak a hidegben nincs semmi értelme, az indulás lehetetlenné vált. A közeli Logodi utcában - éppen a Vérmezőre való rálátás lehetőségével- van a szüleinek a lakása a Várhegy oldalában. Javasolta, hogy várjuk meg ott, amíg ritkul a köd. Javaslatát elfogadtuk és a továbbiakban már fűtött szobában telt-múlt az idő, lehangoltság és reménykedés közt tengődve. Este tíz óra felé sem változván az időjárási helyzet, Szilárd édesapja elvállalta, hogy ő majd virraszt, mi pedig aludjunk csak nyugodtan felöltözve a székeken, fotelokban. Amennyiben változást észlel, vagy pedig az oroszok előnyomulásának a gyanúja merülne fel, majd riaszt bennünket. Így telt el az éjszaka, a köd továbbra is vigasztalanul sűrűn gomolygott. A nap folyamán ugyan ritkult kissé, de estére ismét besűrűsödött. Ismét startkészültség, félálomban szunyókálás, majd a sötétség elmúltával ismét csak a csüggedtség fokozódott. A napok múltával egyre csökkent a startolás reménye.

A földi helyzet itt Budán változatlan. A Széll Kálmán térig oroszok. Délen, a Fehérvári úton változatlanul a vasúti töltés mentén a megmerevedett első vonal, de nem lehetett tudni, hogy melyik percben lendülnek támadásba ismét.

És ekkor valahogy felvetődött egy ötlet. Mi lenne, ha felkeresnénk a német erők parancsnokságát a Várban és javasolnánk nekik: használják ki a Lóversenypálya-adta lehetőséget, hiszen Ju.52-essel ragyogóan lehet ott le- és felszállni... Mi pedig velük ki tudnánk futni!? Egyenesen Wildenbruch tábornokkal óhajtottunk eszmét cserélni. Persze az előszobáján nem jutottunk túl, de nem is volt rá szükség. A segédtiszt hitetlenkedve hallgatta meg ajánlatunkat, majd bement jelenteni a tábornokhoz. Úgy látszik, megkapta a hozzájárulást, mert kerítettek egy gépkocsit, beültem hozzájuk és kikocsiztunk a Lóversenypályára. Végighajtottunk a kiszemelt leszállópályán és a két repülőtiszt felvillanyozva közölte, hogy príma, nagyszerű, erre a lehetőségre ők nem is gondoltak. Közölték, hogy jelentik a helyzetet, de hogy mi várható, arra nézve nem tudtak választ adni. Azt tanácsolták, hogy - mivel csak a sötétség beálltával képzelhető el bármi is - estére legyünk kint a helyszínen, hátha lesz valami az ügyből. Határtalan volt az örömünk. Visszatértünk az iskolába, megbeszéltük, hogy délután kint találkozunk a Lóversenypályán, majd szétszéledtünk a most már biztosra vehető helyzetről családtagjainkat tájékoztatandó. Útra keltem Mátyásföldre, hogy elbúcsúzzam szüleimtől.

Minden kihalt, mozgás sehol, csak az állandó, már megszokott harci zaj, morajlás, dörgés... Befordulok az utcánkba, amely csak egy sor családi házból állott, a másik oldalon beépítetlen üres terület. Már csak alig 200 m és otthon vagyok! Már le is állítottam a motort, a lendület még vitt ... Erős sivítás. bumm... Mire megálltam és kiugrottam a kocsiból, már a harmadik akna robbant a közelemben! Úgy látszik valahonnan belátnak az utcára! Egy ugrással bent voltam a kertkapun, majd a házban! Még egy-két akna becsapódás, aztán csend. Nem sokat időztem otthon, égtem a türelmetlen várakozástól. Inkább legyek kint a helyszínen, ki tudja mi történhet itt is egyik percről a másikra!? Borzasztó lenne, ha itt rekednék, már a remélhető siker kapujában! Megbeszéltük, hogy Édesapám és öcsém kíséretében kirohanok majd a kocsihoz és ha odalátnak is, mire észbe kapnak, édesapámék meg tudják lökni az önindító nélküli autót, egy szempillantás alatt jár is a motor és még lesz idejük beugrani a kapun. Én pedig elérek a sarokig. Így is lett! Zrínyit megszégyenítő kirohanás, két-három méteres megtolás, már ketyeg a motor, teljes gáz, sivítás, bumm, aztán egymás után a többi, de már be is fordultam és elhaltak a robbanások. Még a sarok előtt, a visszapillantó tükörben láttam, hogy édesapámék is sértetlenül bejutottak a házba. Na ezt megúsztuk! De mit hoz még a mai nap hátralevő része?

Már három óra tájban megérkeztem a Lóversenypályára. Rövidesen befutottak a többiek is. Bizakodva vártuk a fejleményeket, mert láttuk, hogy a délelőtt még teljesen kihalt környéken igencsak nagy a nyüzsgés és a forgalom. Egymásután jöttek-mentek a teherautók, sebesültszállító kocsik és az épületek, istállók igen nagyforgalmú objektumokká váltak. Az ég sötét, alacsony zárt felhőzettel volt borított, a plafon magassága alig 100 m. A sörgyár környékén a lassan beálló szürkületben egyre inkább láthatókká váltak a robbanások, az ég alját beborító lángok tanúskodtak a tomboló földi harcról. Már majdnem besötétedett, mikor egyszer csak az állandó ágyúdörgés és morajlás közt egyre erősödő motorzajra lettünk figyelmesek.

Nem győztük tátani a szánkat a csodálkozástól, mikor a zárt, alacsony felhőzetből úgy 50 m-es magasságban egyszercsak előbukkant pont a pálya közepén egy Ju.52-es szállítógép, majd 5-10 másodpercenként a második, harmadik... tizedik... nem telt bele tíz perc sem és 29 db, német felségjelű Ju.52-es gurult az épületekhez. Óriási lett a forgalom, egymás után töltötték meg sebesültekkel a gépeket. Szabadulási reményeinket most már beteljesedni látván, lelkes magabiztossággal kerestük meg a kötelék parancsnokát, egy őrnagyot. Mi is hajózó egyenruhában lévén, harcostársi öntudattal mutatkoztunk be és jelentettük, hogy itt rekedtünk Budapesten, alakulatunk Veszprémben van, s most boldogok vagyunk, hogy útitársként csatlakozhatunk hozzájuk. Bumm! Erre nem számítottunk! Fagyos egykedvűséggel hallgatott végig, majd röviden közölte, hogy esze ágában sincs magával vinni bennünket. Nem tudhatja, hogy nekünk nem-e Budapest védelme a feladatunk és most így próbálunk kibújni kötelességünk teljesítése alól. Barátságtalan magatartását azzal is tetézte, hogy további eszmecserét fölöslegesnek tartva otthagyott bennünket és a dolga után nézett. Most már teljesen besötétedett és csak a rengeteg ide-oda mozgó zseblámpa fénye árulkodott arról, hogy milyen nagy nyüzsgés uralkodik körülöttünk. Azért csak nem tudtunk beletörődni a kudarcba, megint csak az őrnagy közelében sündörögtünk és hogy tovább folytathassuk az eszmecserét, kinyitottam egy doboz nálam lévő bonbont és megkínáltam vele. Némi szabadkozás után vett belőle, majd megízlelve elismeréssel nyugtázta, hogy milyen finom. Persze rögtön rájöttem, hogy a vasat addig kell ütni, amíg meleg. Rátukmáltam az egész dobozt, tegye csak el, neki adom. Elfogadta és - csodák-csodája - egyszeriben kedvesebb lett a magatartása, beszédesebbé vált és bár az eredeti elutasításán egy jottányit sem változtatott, azt megígérte, hogy Pápára megérkezve meg fogja érdeklődni a magyar alakulat parancsnokságán, hogy tényleg kimehetünk-e Budapestről? Ha igen, úgy majd a legközelebbi forduló alkalmával vele mehetünk. Írjuk fel adatainkat egy darab papírra! Jobb híján előkerült egy második doboz bonbon is, ennek az ajándéknak a hátuljára zseblámpa fényében felírtuk a szükséges adatokat. Látható örömmel tette el a dobozt és enyhe mosoly kíséretében nyugtázta célzásunkat: ha előveszi, arról majd csak eszébe fog jutni, hogy ne feledkezzék meg rólunk.

Eközben arra lettünk figyelmesek, hogy már minden légcsavar forog és a gépek egymás után gurulnak ki a startvonalra. Szilárdot és menyasszonyát már régóta nem láttuk, ők az őrnagy helyettesével, egy főhadnaggyal beszélgettek kezdettől fogva. Az őrnagy "Auf Wiedersehen" -nel búcsúzva kezet fogott velünk és otthagyott bennünket. Ekkor eszméltünk csak fel, hogy az ő gépe az utolsó, a többiek már egymás után húztak el a fejünk felett. Ekkor ez a parancsnoki gép már indult is és ahogy előttünk befordult, megpillantottam a nyitott ajtót a törzs oldalán! Villámként hasított belém a felismerés!
- "Gyertek, futás, ugorjunk fel!"
Csak a pár lépésnyi futás közben világosodott fel bennem, hogy a pilótaülésből az őrnagy úgysem vehet észre bennünket a gép oldalához közeledve a sötétben, tehát kockázat sincs! Még egy ugrás és már kapaszkodtam is fel az ajtónyílásra. Sanyi és Viktor szinte egyidejűleg nyomakodtak befelé!
- "Halt! Wer sind Sie?" - harsant fel bentről a kiáltás.
A meglepetéstől csak annyit tudtam dadogni, hogy hát izé, az őrnagy úr azt mondta, hogy... s a következő pillanatban már segítőkészen ugrott oda a sötét gép belsejéből a szigorú hang láthatatlan gazdája, a gép szerelője, felsegítve Sanyit és Viktort is.

Nehéz volt a vaksötétségben a lövésztoronyhoz eljutni, mert a földön szardínia-sűrűségben feküdtek a súlyos sebesültek, akiken keresztül kellett másznunk. Mire elértük a tornyot, már a levegőben is voltunk.

A szerelő még a földön láthatott bennünket parancsnoka társaságában, ezért egy percig sem gondolt arra, hogy potyautasok lennénk. Látta, hogy repülők vagyunk, megkérdezte, hogy tudjuk-e kezelni a géppuskát, ha szükség lesz rá ? - Naná hogy tudjuk! Hacsak ezen múlik, még arra is megesküdtünk volna, hogy annak idején már a bölcsőben is csörgő helyett géppuskával játszadoztunk! Aránylag kényelmesen elfértünk álló helyzetben mindnyájan és bámulhattuk a felhőlyukakon át az elénk táruló látványt. Alattunk körös-körül minden égett, torkolattüzek ezrei, a jól kivehető Duna vonala, amit éppen most repültünk át és a sok-sok, irányunkban felfelé kúszó nyomjelző elhárító lövedék. Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy nem éppen a hosszú élet titka egy ilyen sorozattal való közvetlen kapcsolat felvétele, ejtőernyő nélkül, de még a budai hegyek közt, vaksötétben történő bekötés nélküli kényszerleszállás változata sem!

Nemsokára elhagytuk a főváros légterét és mindenfelé a sűrű sötétség váltotta fel a "nagytűzijáték" látványát. Egy jó fél óra elteltével földet értünk Pápa repülőterén, ahol kiszálláskor egymás után öleltek keblükre az ismerősök, repülő barátok, akik a vállalkozás hírére sereglettek össze és a legnagyobb meglepetéssel fogadták megjelenésünket. Boldogan ölelkeztünk össze Szilárdékkal is, akik a főhadnagy gépén jöttek. Elbeszélésük szerint ők viszonylag hamar össze tudtak barátkozni vele, mindjárt az elején karton cigarettával és tábla csokoládékkal egyengetve a repülő bajtársiasság útját. Csak az mérsékelte egy kissé lelkesedésüket, hogy a főhadnagy közölte velük: az egyik motorral baj van, sokat durrog, ki-kihagy, ezért csak fél terheléssel fognak repülni, így remélhetőleg ki fognak jutni. Nekik is sikerült!
És lám csak! - A barátok közti lelkes élménybeszámoló közepette őrnagyunkat látom közeledni. Egy pillanat műve volt, hogy "Gyertek csak!" - kiáltással odatódultunk hozzá. Meglepődve állt meg. Tisztelegtem és széles vigyorral megköszöntem neki a "fuvart". Értetlenül nézett rám s a körülöttünk boldog mosollyal tolongó többiekre. Nem tudta felfogni, hogy miről is van szó. Aztán egyszer csak "leesett a tantusz!", az értelem lángja gyúlt ki szemeiben és akadozva kérdezte, hogy talán csak nem mi voltunk ott. Budapesten? Bólogattunk, lelkesen vigyorogva. Megcsóválta a fejét: "Ach, verfluchte Kerl, bravo!" szavakkal mosolyogva vállon veregetett és állandó fejcsóválás közben hagyott ott bennünket.

Evvel a jelenettel hullott le a függöny és ért véget részünkre az "1944-es budapesti Karácsony"-i előadás.

Utóirat:
Annak idején, a korabeli újságokban megjelent egy fénykép, amelyiken egy Vérmező végében álló lakóház negyedik emeleti lakásának az ablakán "bekéredzkedő" német felségjelű Sterch volt látható. A gépnek csak egyharmada nyert "bebocsátást", kétharmad része kint rekedt és a mélység fölött lógva, a ház síkjából kinyúlva ábrázolta szemléletes módon egy légiút végállomását. Csak évek múlva jutott tudomásomra, hogy az általunk a Vérmezőn "kiszemelt" repgépet ábrázolja a fénykép. Ugyanis egy kórházi ápolásból gyógyultan távozó repülő hadnagynak is felvetődött a gyűrűből való kijutás légi úton történő végrehajtása. Világos nappal elstartolt a géppel. Az utólagos vizsgálat megállapította, hogy az üzemanyag vizes volt, ami emelkedés közben motorleállást okozott. Bár, szegény pilóta ismét hosszú kórházi vendéglátásra szorult, végeredményben mégis csak szerencséje volt, mert élve megúszta a kalandot és mint súlyos sérült, még a fogságot is elkerülte!
Mi lett volna a sorsunk, ha annak idején nem jön közbe a köd, ami meghiúsította tervünket!? A koromsötétben még csak ablakot sem találtunk volna, ami a fallal való találkozással szemben némileg csökkenthette volna az ütközés intenzitását. Véletlen? Szerencse? Gondviselés? .. .Nem árt néha egy kissé fatalistának lenni!

vitéz Szentiványi János

A szerző életrajza itt olvasható:
vitéz Szentiványi János nyá. repülő alezredes életrajza

A szerző többi írása itt olvasható:
A Magyar Kir. Légierő dél-olasz repülő tanfolyama
Találkozás a Lightningekkel
Kalandsorozat

Az írást vitéz Szentiványi János engedélyével másoltuk át a blog.hu oldalról, ahol az eredeti publikálva vett.