Miután felépültem az 1944. ápr. 13-i, amerikai repülőkkel vívott légi harc során szerzett súlyos sérülésemből, hat hónapos egészségügyi szabadság és a sikeres rep.orvosi vizsgálat után, bevonultam Veszprémbe a 101. Vadász Rep. Ezred III. osztályához. Máthé László fhdgy. századában kaptam repülőgép vezetői beosztást. Hivatalosan ugyan nem mondták, de talán -méltányolva, hogy csak "véletlenül" maradtam életben a felrobbant rep. gép és a koponyaalapi törés után- bevetésekre már nem osztottak be. Egy-két, Me-109-cel légtérben végrehajtott szoktatórepülés után, egyféle "mindenes" lettem. Mindig kéznél voltam, ha javítás utáni berepüléseket kellett végrehajtani, gépeket átrepülni, vagy futárgéppel postaszolgálatot ellátni. Ez sem volt éppen veszélytelen, de annál élvezetesebb repülés, mert a légtérnek ellenséges vadászok általi látogatottsága miatt alacsonyan, terephez simulva kellett rendszerint repülni. Szinte minden napra jutott végrehajtandó feladat, úgyhogy bőven nyílt alkalom repülési éhségérzetem csillapítására.

Egy alkalommal egy Messert kellett átrepülnöm az ausztriai Pamdorf repülőterére, ahonnan egy másik, javítottat kellett elhoznom. Február volt, téli havas táj, a repteret csupán pár cm-es hó borította. Pompás repülési feladatnak látszott. A végrehajtás nem jelentett különösebb gondot, mivel vasútvonal mellett, jó tájékozódási pontok közelében feküdt a célrepülőtér. Kimondottan szórakozásnak tűnt a repülés. Idő múltával feltűnt, hogy alattam nem csak havas, hanem errefelé már vastag hótakaróval borított a terep. A repülőteret könnyen megtaláltam, szélzsák alaphelyzetben, leszállójel kitéve, a leszállópálya letakarítva. Alacsonyan elhúzok a pálya felett. Akkor látom, hogy az igencsak "szerény" méretekkel rendelkezik. A hosszúsággal nincs probléma, de szélessége bizony jó, ha megvan két-három fesztávnyi. Ráadásul tekintélyes "oldalfal-magassággal" rendelkezik. A pálya hómentesítését végző hóekék ugyanis a havat annak két oldalára pakolva, ott bizony emeletnyi magasságban tárolták. Sebaj, úgy tűnt, elférek ebben a nem éppen bőkezűen kínált lehetőségben, csak erősen oda kell majd figyelni. Nem volt gond a leszállással. Újszerű élményt nyújtott egy olyan folyosóban való száguldás, ahol csak előre lehet látni... Látszólag elismerő tekintetekkel nyugtázta a német műszaki személyzet a teljesítményemet. Megtörtént a gép átadása, én pedig átvettem a részünkre elkészített másik Messert. Probléma csak akkor adódott, amikor az ügyeletes reptérvezetővel indulási szándékomat közöltem. Ékes szólamokban nyilvánította ki véleményét elmeállapotomról és váltig bizonygatta, hogy ő ilyen őrültséghez nem járul hozzá. Bőbeszédűen magyarázta, hogy ezzel a géptípussal mennyire nehéz start közben az iránytartás és ha csak egy hajszálnyit is eltérek az iránytól, menthetetlenül "kaput" leszek. Ezzel én is tisztában voltam, de azzal is, hogy nem lesz ott az a bizonyos hajszál. Tény, hogy ezzel a géptípussal remekül lehetett repülni, leszállni, de bizony startnál szigorúan "magázni" kellett. Rengeteg géptörés történt start közben. Ha valaki nem fokozatosan, kellő ütemben adta a teljes gázt a motornak és nem kellő időben kezdte meg a botkormány előrenyomását, a nagy teljesítményű motor forgatónyomatéka menthetetlenül eltérítette a gépet az egyenes iránytól, amit oldalkormánnyal nem lehetett megállítani. Ha a repgépvezető - látva az egyre intenzívebb iránytól való eltérést - lekapta a gázt, a gép beperdült és a viszonylag gyenge futószárak kitörése hasra fektette a madarat, ha viszont, rajta hagyva a teljes gázt, megpróbálta mégis kierőszakolni a felszállást, a vége ugyanaz lett, csak "látványosabb" körülmények közt. Bíztam magamban, mert a típusra való átképzés első pillanatától kezdve ráéreztem a problémamentes start technikájára és soha nem okozott semmiféle nehézséget a végrehajtás. Miután a német látta , hogy hiába próbál eltéríteni a szándékomtól, kijelentette, hogy tőle ne kérjek engedélyt, ő nem hajlandó közreműködni ebben az őrültségben. Amit csinálok, a saját felelősségemre teszem. Ő magára csukja az ajtót, nem akarja látni a valószínű pusztulásomat! Így hát hozzájárulás hiányában és saját felelősségem tudatában -nem mondhatni, hogy dalolva - de erősen koncentrálva a végrehajtásra, problémamentesen hagytam el a keskeny folyosót, majd egy rácsapással jeleztem a parancsnoknak, hogy most már kinyithatja a szemét és az ajtaját!

Persze tudom, hogy könnyelmű virtuskodás volt az egész, mert hiába bíztam magamban, adódhatott volna bármi - előre nem latható esemény -, motorhiba, kerékdefekt stb., de akkor ezeket a lehetőségeket kivertem a fejemből. Utána mar csak jóleső sikerélményt jelentett, hogy megmutathattam a németeknek, nem csak afféle lovas-nemzet vagyunk, konyítunk valamit a repüléshez is. No, de ez csak egy aprócska élménymorzsa volt azokhoz a kalandos eseményekhez képest, amelyek a következő idők folyamán vártak rám.

A Puma ezred magyarországi tevékenységének utolsó napjai mozgalmasan teltek. Veszprém elestével Kenyeri repülőterére települtünk át. Március 20-án egy szárnycserével javított - piros 4-es ismertetőjellel ellátott - Messer berepülésére kaptam parancsot. Bár repülőképesnek bizonyult, de bevetésre alkalmatlanná vált, mivel teljes gáz mellett sem lehetett belőle 350 km/h sebességnél többet kihozni. A szovjet csapatok gyors előretörése miatt levegőben lógott az áttelepülés lehetősége, ezért ezt a gyengélkedő gépet át kellett repülnöm Szombathelyre és be kellett rendeznem a leszállómezőt a valószínűleg rövidesen áttelepülő alakulat gépeinek a fogadására. Megérkezve a repülőtérre, láttam, hogy sok tennivalóm nem lesz a berendezéssel, mert a pálya már "ki volt jelölve". A talajt sebtében betemetett bombatölcsérek tömege tarkította és ezek közt egy kb.50 m széles sáv volt piros zászlókkal elhatárolva, mint egyetlen leszállásra igénybe vehető terület. Kellemetlenül erős oldalszélben bizony erősen kellett ellentartani az oldalkormánnyal, nehogy a földet érés után kisodródjak a kijelölt sávból, mert a frissen feltöltött puha talaj a gép átvágódását eredményezte volna. Begurulás után jelentkeztem egy fiatal műszaki hadnagynál, aki a reptér ideiglenes vezetőjeként tevékenykedett egy kis létszámú magyar és német személyzettel. Rövidesen híre jött, hogy az alakulat megkapta az utolsó pillanatban az áttelepülési parancsot és már várható is az első gépek érkezése. A nap eközben lenyugodott és a szürkület sötétedésbe hajlott. A légtér megtelt a leszálláshoz helyezkedő mintegy 45-50 repgéppel. A leszállóhely környékén felállított gépkocsi fényszórójának fényében jól látható volt a leszállójel és felismerhető volt a zászlókkal megjelölt, használható leszállópálya is. Igen ám, de perceken belül már "egyiptomi" lesz a sötétség. A gépek műszerezettsége nem volt éjszakai repülésre alkalmas. Nagyon reménytelennek látszott a helyzet, még így, a földön állva, kívülállóként nézve is! Mit érezhettek azok, akiknek mindenképpen földet kell érniük rövidesen, de percről percre csökkent annak a lehetősége, hogy ezt épségben megúszhatják. Eközben fegyelmezetten besorolva a leszálláshoz, minimális távközökben földet értek az első gépek, gázadással megnyújtva a kigurulási hosszt, hogy helyet adjanak az utánuk jövőknek. És ekkor a negyedik vagy ötödik leszálló gép, kisodródva a leszállósávból, elkapott egy bombatölcsért, kitört futóval beperdült és pont a leszállómező szélén hasalt le. Repült a piros rakéta, 'leszállási tilalom'. Nagyszerű, de mi a teendő ezután? A levegőben végeláthatatlan sorban készülődtek a leszálláshoz. Mindenképpen gyorsan földet kell érni, mert rövidesen már a földet sem igen lehet majd felismerni. A piros rakéták tömegesen és szünet nélkül repültek az ég felé. Senki sem startolt át. Eközben az egyik szárnyvéggel beleakadt a mozgásképtelen roncsba, beperdült, az egyik futója kitört és ez is hasonló sorsra jutott, mint az előző. A reménytelen helyzet pánikhangulatát fokozta, hogy a reptérvezető a hangár előtt ácsorgó gépem rádióját bekapcsolva hisztérikus hangon folyamatosan rikoltozta, hogy leszállási tilalom, meg hogy a leszállómezőben géproncsok fekszenek, lehetetlen leszállni, stb. Voltak, akik - ismerve a szombathelyi reptereket - a kissé távolabbra fekvő söptei repülőtéren szálltak le minden irányítás, vagy berendezettség nélkül, szinte vakon, voltak, akik a B reptéren értek földet egy esetleges alacsony támadás lehetősége miatt, az egész reptér területén szétszórtan tárolt számtalan német repülőgép között, hasonló körülmények mellett...

Az egész pokoli színjáték 15-20 percig tarthatott. 10-12 gép semmisült meg, illetve vált használhatatlanná! Csodával határos módon csupán egyetlen emberáldozatot követelt ez az áttelepülés. Egy szerencsétlen német katonát - aki többekkel együtt igyekezett a leszálló mezőből kivontatni egy roncsot - az egyik leszálló gép elütötte és az életét vesztette. Órákba telt, mire számvetést lehetett készíteni. Közben se vége, se hossza nem volt az átélt események felidézésének. Szerencsés volt, akinek a gépe nem vágódott át, így az illető a gépből kiugorva el tudta hagyni a veszélyes zónát. Kevésbé volt szerencsés az, akinek a gépe átvágódott és a felfelé nyíló kabintetőt nem tudván kinyitni, a bekötő hevedereken lógva, tehetetlenül gyakorolhatta a halálfélelmet, várva, hogy mikor rohan bele egy másik leszálló gép. Többek között így volt alkalma mindezt átélni Szabó "Floki" évfolyamtársamnak is, aki a legelsők közt vágódott át és a forró motorból a nyakába csorgó hűtővíz és benzingőz társaságában találgathatta, hogy melyik pillanatban rohan bele egy következő. Fél éjszakába telt, mire megnyugodtak a kedélyek, de azt sohasem sikerült megtudnunk, hogy miért kellett egész napon át készültségben várni az áttelepülési parancsot, tudván, hogy az ellenség már a szomszédban van és miért az utolsó pillanatban rendelték csak el az áttelepülést? Csupán csak a szerencsén múlott, hogy "ilyen kevés veszteséggel" sikerült átvészelni ezt a hazai földön végrehajtott utolsó bevetést!

Másnap azután az idegek és a beérkezett műszaki anyag rendezése után szinte féllábon álló állapotban vártuk a további úti cél és a küszöbönálló áttelepülés elrendelését. Eközben eszembe jutott, hogy ki kellene használni az utolsó lehetőséget arra, hogy betömethessem az egyik fogamat, mert Magyarországot elhagyva, ez már körülményesnek látszott. Ezért aztán kihasználva a pillanatnyi nyugalmas állapotot, Nemere Rudi barátommal együtt engedélyt kaptunk, hogy egy alkalmi járattal beugorjunk a városi kórház fogászatára. Sorra kerülésünkre várva egyszerre csak megszólaltak a szirénák. Légiriadó! Mindenkit az alagsorba tereltek, bennünket csak az egyenruha mentett meg az ideiglenes pincelakás lehetőségétől. Határozott fellépésünkre kiengedtek az épületből. Futólépésben trappoltunk a kórház kertjének a kapujáig, amely viszont zárva volt! Mit volt mit tenni, átmásztunk a kerítésen és szapora léptekkel igyekeztünk mihamarabb elhagyni a teljesen elnéptelenedett várost. Már a külvárosban jártunk, amikor északi irányból megjelent a magasban egy 50-60 gépből álló ellenséges kötelék, egyenesen felénk tartottak. Futás!... A helyzet már igencsak vészjóslónak látszik! A kertváros utolsó házai közt trappolva éppen a fejünk fölé ért a kötelék, amikor egyre erősödő suhogás - sivítás jelezte a szőnyegbombázás közeledtét. Gondolkodásra nem volt idő, hasra vágódtunk a járdaszegély mellett és a következő pillanatban már rengett is a föld! Fülsiketítő detonáció - sorozat! De élünk és megállapítottuk, hogy a szőnyeg első bombái rajtunk túl pár száz méterrel kezdenek hullani a város belseje és a pályaudvar irányában. Most már felállva, döbbenten bámultuk az iszonyatos pusztítást, amint a szőnyeg tőlünk távolodva egymás után rombolja le a még álló épületek tömegét, füst és lángtenger borítja be a várost. Egy életre szóló megrázó élmény volt közvetlen közelben átélni az eseményt!

Kiérve a reptérre, megnyugodva láttuk, hogy az ellenség aznapi tervében "csak" a város szerepelt. A front közeledtét az egyre erősödő ágyúdörgés jelezte. A várakozás jegyében eltelt nap után - április 29-én - arra a megállapításra jutottunk, hogy már csak alig 8-10 km-nyire lehetünk az első vonal földi harcaitól. Úgy látszik, hogy helyesen ítéltük meg a helyzetet, mert déltájban megkaptuk az áttelepülési parancsot. Úti célként a burgenlandi Grosspetersdorf község határában fekvő legelőt adták meg. A századok hajózó állománya megkapta a szükséges eligazítást, majd hamarosan beindult a gépezet. Egymás után emelkedtek levegőbe a gépek. A város irányából fújt a közepes erősségű szél. Én is besoroltam a helyemre a piros 4-gyel, majd az előttem induló gép elemelkedése pillanatában, fokozatosan teljes gázt adva vártam az elemelkedéshez szükséges sebesség elérését. Még egy-két apró döccenés, már éppen el lehet emelni a földtől a masinát, amikor hatalmas csattanás! A motor teljesítménye visszaesett, erősen rázott, a szélvédőt sűrű fekete olaj lepte el. Alig 100 méternyire előttem, a felszállómező végén húzódik a kőszegi műút 1-2 m-es töltés-magasságban, rajta erős gépkocsi forgalom. Erre a helyzetre jellemző a "térdre, imához!" A gázt lekapni már késő, közel 200 km-es sebességgel csapódok bele a töltés oldalába, átvágódás, robbanás és már nincs is szükség a temetkezési vállalatot terhelni a hamvasztás lebonyolításávaI. A pillanat tört része alatt nyomtam meg a futómű "be" gombot és reménykedtem abban, hogy van elegendő sebességem a föld elhagyásához és a gép nem döccen vissza a talajra a már behúzódó futóval! A levegőben maradtam, elsuhant alattam az úttest és a csattogó, rázkódó géppel éppen csak az átesési sebesség állapotában már a házak felett voltam. Alig 40-50 m magasan lehettem. "Vakrepülést" eredményezett a motorból kiömlő forró, sűrű fekete olaj, amely beborította a szélvédő szerepét betöltő páncélüveget. Hiába működtettem az ablakmosó berendezést, amelynek benzinsugárral kellett volna elhárítani a szennyeződést. Csupán csak a kabintető oldalablakát elhúzva tudtam tájékozódni. Azt tudtam, hogy visszafordulni a reptérre nem lehet. Egyrészt azért, mert az erős hátszél miatt rövid lenne a leszállópálya, másrészt kész ön-, és tömeggyilkosság lenne az egymást szünet nélkül követő felszálló gépek közé berepülni. Nincs mit tenni, meg kell próbálni, amennyire csak lehet, magasságot gyűjteni, majd igencsak szőrmentén, finom kormánymozdulatokkal balra elfordulva elhagyni a város területét. Bármely pillanatban leállhat a motor, a házak közé beszállni pedig felér egy túlvilági behívóval. De hát a szükséges húzóerő hiányában az éppen hogy csak a levegőben maradni képes géppel még valamelyes magasságot is gyűjteni? Egyelőre reményt keltőnek látszott, hogy a házak elmaradtak alattam, sőt sikerült "katolikus" irányváltoztatással kb.150 m-es magasságot elérni. A reptértől 1-2 km távolságban, már a "hosszú-falon" repültem. És ekkor - minden előjel nélkül - egyszerre csak megszűnt az a kevés húzóerő is. Nagy csend, a légcsavar keresztben megállt, besült a motor. Hol egy kényszerleszállásra alkalmas terület? Amott egy legelőcsík, ami fölött átsuhantam. Erősen nyomott 180 fokos forduló vissza, álló motorral. Már majdnem irányba kerültem, amikor egy erős rántás a boton, a gép a bedöntéssel ellentétes oldalra megbillen, jellegzetes, dugóhúzóba perdülés jele! Talán a sok éves rutin, de talán inkább a szerencse, hogy most már ellenszélbe fordulva egy kis többletsebességet kaptam a levegőhöz viszonyítva és így sikerült megállítanom a beperdülést. A következő pillanatban már roncsolódott is a gép hasa alatt felfüggesztett póttank és rövid csúszás után véget is ért szerencsésen egy olyan esemény, amit az orvosok nem a hosszú élet lehetőségének tartanak. Most már megkönnyebbült nyugalomban szereltem ki a rádiókészüléket, még megpaskoltam a masina oldalát, megköszönve, hogy nem hagyott cserben, majd kiballagtam az út szélére hónom alatt a rádióval. Nemsokára feltűnt egy Szombathelyre tartó német híradós gépkocsi, amivel eljutottam a reptérre. Jelentkeztem Kovács őrnagynál. "Juszuf" utasította Hedrei Szilárd szds-t, aki bár hajózó beosztásban volt, egyidejűleg a műszaki tiszti teendők ellátásával is meg volt bízva -, hogy gépkocsival menjen a helyszínre, állapítsa meg a kényszerleszállás okát. Ő visszatérése után jelentette, hogy az egyik henger hajtókarszakadása miatt roncsolódott a motorteknő, elfolyt az olaj, a motor besült, a repgépet veszteséglistára lehet írni.

Repülőgép nélkül maradva azt a feladatot kaptam, hogy a földi rész parancsnokaként, a műszaki anyaggal gépkocsioszlopban vonuljak be én is az új állomáshelyre. Rakodást elvégezve, már besötétedett, mire elindultunk. Alighogy elhagytuk a várost, megszólaltak a légvédelmi szirénák, "Sztalin-gyertyák" fényében bombatámadás vette kezdetét. Rövidesen átléptük az országhatárt és elhagytuk az oly sok pusztulást, szenvedést átélt hazai földet! Grosspetersdorf Szombathelytől alig 30 km távolságban nyugatra található. A leszállóhelynek kinevezett keskeny füves terület a település határában, egy kis patak partján húzódott. A következő napok eseménytelenül teltek. Érkezésünket követő napon még özönlött az úton visszafele az "arcvonalat rövidítő" német haderő, melynek katonái értetlen csodálkozással nézték békés nyugalomban állomásozó alakulatunkat. Azután egyre gyérebbé vált a forgalom, majd a végén már csak szórványosan felbukkanó egységek kifejezésre is juttatták megbotránkozásukat és közölték, hogy ők az utóvéd csapata, utánuk már nem jön senki, csak az ellenség. A "felbukkanó" kifejezés azért helytálló, mert a szóban forgó út idáig több km-es erdőségen keresztül, hegyen-völgyön át kanyarog, majd itt egycsapásra véget ér az erdő, a dombvonulat és az innen érkező váratlanul pillant meg maga előtt és alatt egy repülőgépekkel zsúfolt repülőteret. Hát bizony, ilyen körülmények közt a helyzet nem nevezhető rózsásnak!

Eltelt két-három nap, semmi említésre méltó esemény nem történt. A földi rész tehergépkocsijai már az első nap reggelén tovább indultak a következő áttelepülés helyére, Wienerneustadtba, itt csak a repgépek egyszeri indításához szükséges műszaki anyag maradt. Ennek elszállítására majd egy pár kocsi visszafordul, lerakodás után azonnal. Mint már említettem, az eltelt egy-két nap eseménytelen, az erdő felől csend, békés nyugalom, de meddig? Áttelepülési parancs sehol! A józan életösztön azt diktálta volna, hogy szedjük a sátorfánkat, amíg nem késő, de az osztályparancsnok nem volt hajlandó felvenni a kapcsolatot a dandárparancsnoksággal, merthogy egy katona parancs nélkül nem cselekszik, gyáva siránkozás látszatát pedig igencsak el kell kerülni. A harmadik napon aztán végre sikerült meggyőzni Juszufot, hogy hallgasson a józan észre. Igen ám, de ekkor derült ki, hogy az orosz csapatok már áttörésben messze túljutottak rajtunk, a dandárparancsnokság is áttelepült és három napja nincs is összeköttetésünk velük! A kocka el van vetve, áttelepülünk! A századok indulási sorrendjét sorshúzással döntötték el. Előfordulhat, hogy az erdőben már az ellenség táborozik lélegzetvételnyi pihenőt tartva az előnyomulásban, a beindított motorok zajára aknatüzet kapunk, amiben aztán a még földön lévő személyzet életkilátásai rohamosan csökkennek majd. Röpke félóra múlva elértük a startkészültséget. Repgép hiányában földhöz ragadt kényszerűségemben irigykedve néztem társaim lázas készülődését. Jövőm kilátásait illetően nem voltam irigylésre méltó helyzetben. Azt a feladatot kaptam, hogy a gépek elindulása után átveszem a visszamaradó 10-15 fős földi rész parancsnokságát, az anyagot összepakoltatom, bevárom az első lépcsőben előretelepített anyag lerakása után visszatérő gk. oszlopot. Ennek beérkezése után a hátrahagyott anyaggal és emberekkel csatlakozom majd az előretelepült légi részhez. Arra a kérdésemre, hogy ha netalán véletlenül nem szívesen látott látogatásban lenne részünk még a gk. oszlop beérkezése előtt, mi a teendőm, a lakonikus válasz az volt, hogy robbantsam fel az anyagot, kössük fel a nyúlcipőt és irány nyugat! Valahol, valamikor majd remélhetőleg találkozunk... Az utolsó gép is elstartolt, semmi sem történt, mély csend borult a tájra. Ezután, felkészülve a lehetőségekre elkészíttettem az anyag esetleges megsemmisítését. Még sötétedés előtt kiépíttettem egy tábori telefonvonalat az erdőszél és a községben lévő szálláshelyem között azzal, hogy ha ellenség közeledését észlelnék, értesítsenek. Közben besötétedett, az ágyam mellé helyezett telefonkészülék társaságában "nyugovóra tértem" teljesen felöltözve, számítva arra, hogy adott esetben késedelem nélkül tudjak intézkedni. Nem sok idő telhetett el, amikor a béke állapotából és legmélyebb álmomból hirtelen a háború kellős közepébe kerültem! Sztálin - gyertyák világítása mellett bombák robbanása, légvédelmi elhárítás és kézifegyverek fülsiketítő ropogása mellett alacsony magasságban orosz "kávédarálók", amint kosárszámra szórják a kisméretű repeszbombáikat a község központján összezsúfolódott német gépkocsi és egyéb szállítóeszközök sokaságára. Az egész szimfónia perceken belül véget ért. Szállásom a falu szélén, jó pár száz méternyire volt az esemény központjától, csupán az ébresztő időpontja és módja volt nem éppen szokványosnak nevezhető. Hiába tört ki ismét a békeállapot, az éjszaka hátralévő része már nemigen volt alkalmas arra, hogy kipihenje magát az ember. És ismét egy esemény nélküli nap... Harmadnapra aztán beérkezett a gk. oszlop, óriási kerülővel sikerült csak visszatérniük. Rakodás után elindultunk nyugati irányban abban a reményben, hogy valahogyan, rövidesen majdcsak sikerül csatlakoznunk az egységünkhöz. Akkor még nem tudtuk, hogy ezt a célunkat bizony nem egyhamar érjük el. Délnyugat felé még szabad volt az út és gyönyörű tavaszi verőfényben, abszolút békés körülmények közt Fürstenfelden, Grazon keresztül eljutottunk Bruck a.d. Murba. Itt aztán elfogyott az utolsó csepp üzemanyagunk is. Hiába voltak rendben a bevetésben lévő alakulat - mivoltunkat igazoló papírjaink, nem tudtunk üzemanyagot vételezni a németektől. Ígéretet kaptunk arra, hogy majd idővel, vasúti szállítással megoldják a továbbjutásunk kérdését. Erre csak három nap múlva nyílt lehetőség, amikor is a személyi állomány és a gépkocsirakomány besorolhatott egy hosszú katonai szerelvénybe és folytathattuk az utunkat ismeretlen cél felé.

Tíznapi bolyongás, fél napokig tartó várakozások után elérkeztünk Raffeldingbe, ahol csatlakozhattunk rég nem látott barátainkhoz, a légi részhez. Ez a hosszú vándorút a sok nehézség és bizonytalanság ellenére a festői tájak, tavak és égbenyúló havasok látványával kárpótolt bennünket mindenért. Keresztül-kasul utaztuk az Alpok üdülő paradicsomait, távol a háborús eseményektől. Raffeldingben aztán ismét visszatért az életünk a megszokott kerékvágásba. A bevetések száma mostanában már jelentősen csökkent, az üzemanyaghiány erősen korlátozta tevékenységünket. Éreztük, hogy a befejezés már nem sokáig várat magára. A nap minden órájában lehetett számítani a légtérben különböző magasságokban vonuló angolszász kötelékekre. Április 16-án néhány alacsonyan portyázó amerikai vadász menet közben végig lőtte a repteret. Ekkor vesztette életét Málik Jóska bajtársunk, aki az esemény egyetlen áldozataként az alacsony támadást észlelve a gépe mellett vágta magát hasra. Egy, fejét ért lövedék okozta halálát egy olyan kiváló vadász repülőgép-vezetőnek, aki végigharcolta a háborút, a bevetések során az ellenséges túlerővel vívott légiharcokban - többször ejtőernyővel kiugorva a szétlőtt, égő gépből - tudta csak megmenteni az életét, most pedig - alig egy pár nappal a háború befejezése előtt - a földön, harc nélkül kellett hősi halált halnia! Személyemet illetően egy-két nap elteltével folytatódott a kalandsorozat.

Egy alkalommal a németek híradósátra előtt elsétálva felötlött bennem egy esetleg sikerre vezethető ötlet. Meg kellene próbálni felkutatni menyasszonyomat a kiterjedt német híradóhálózaton keresztül. Hollétéről, sorsáról karácsony óta semmit sem tudok. Annak idején ő a Weiss Manfréd Repülőgépgyárban volt adminisztratív alkalmazott és a gyárat a Budapesthez közeledő front miatt nyugatra telepítették. Az úti cél titkos volt. Hiába voltunk nyugodtak, hogy ígéretéhez híven, megérkezésük után azonnal megírja a címét, útba indulásuk után Budapestet körülzárták az orosz csapatok, az értesítés lehetősége meghiúsult! Most, pillanatnyi ötletem hatására beléptem a hírsátorba, ahol egy híradós szakaszvezetőnek elmeséltem az előzményeket és kifejeztem abbeli reményemet, hogy hátha sikerül kinyomozni az éteren keresztül a hollétét, hiszen egy hatalmas gyár kitelepítéséről van szó. Az illető készségesen biztatott, egy óra múlva térjek vissza. Addig ő minden bizonnyal kedvező hírekkel tud szolgálni. Visszatérésem után lelkes diadallal közölte, hogy megvan a kapcsolat. A gyár a Steyr Művek kötelékében működik, máris kapcsolja és kér egy magyar alkalmazottat a telefonhoz. Pár perc múltán, diadalmas mosollyal nyújtotta át a telefonkagylót azzal, hogy itt egy magyar hölgy, beszéljek vele. Kiderült, hogy az illető éppen a menyasszonyom barátnője, akivel együtt laknak. Személyesen is ismertük egymást. Ujjongó örömtől sikoltozva vette tudomásul a helyzetet. Mártát nem tudta adni, mert ő a nemrég lefújt légiriadó miatt még nem érkezett vissza a munkahelyére. Rövidre zárva a lelkendező szóáradatot, tájékozódtam a körülményekről, a címről és tudattam vele, hogy a holnapi nap folyamán érkezem.

Ezek után kértem három nap nősülési szabadságot, majd alig tudva palástolni az örömömet, fogadtam a barátok ilyenkor szokásos "részvétnyilvánítását". Kovács Juszuf, miután gratulált az elhatározásomhoz, közölte, hogy a holnapi nap folyamán, - 25-én - megy egy anyagbeszerző gépkocsi Linzbe, onnan meg majd találok vonatcsatlakozást Steyrbe. Reggel verőfényes időben elindulva, már 9 óra tájban elérkeztünk Linz határába, amikor megszólaltak a szirénák. A gépkocsit el kellett hagyni, bennünket az éppen közelünkben lévő óvóhelyre irányítottak. Hát, ez igen! Elámultunk a látványtól, ami az óvóhelyen fogadott minket. A Duna partján, az országút szélén emelkedő domb oldalában volt a bejárata annak a több száz méter hosszú alagútrendszernek, amely sok ezer ember túlélési lehetőségét biztosította. Ragyogó kivilágítás, középen iparvágány, végig a falak mentén éjszakázásra alkalmas ülő -és fekvési lehetőségek, egészségügyi ellátás, élelmezés, szellőző berendezés, hatalmas hangszórók, kulturált és ragyogóan tiszta WC-k, valamint mosdóhelyiségek és ki tudja még mi minden, amit még be sem tudtunk látni a hegy gyomrában. Mindez, a közismert német precizitással biztosította sok ezer ember részére az elviselhető körülményeket. Két óra elteltével véget ért a riadó, különösebb esemény nem történt, folytathattuk az utunkat.

Annál a kereszteződésnél, ahonnan villamossal elérhetem a pályaudvart, búcsút vettem útitársaimtól, akik folytatták útjukat. Villamosra szálltam. Elérkeztünk a központi pályaudvar előtti tér sarkára. Abban a pillanatban idegtépő vijjogással felüvöltöttek a szirénák! Szempillantás alatt kiürült a villamos, de a tér is. Na, ezt jól kifogtam! Itt állok egy ideális, bombatámadás célpontjára rendszeresített célpont kellős közepében , egy bőrönddel a kezemben. Ebben az összes ingóságomat kellett cipelnem, mert peregtek az események, ki tudhatja mikor és hol fogok tudni ismét találkozni az egységemmel? Tétovázásra nem volt idő. A fültépő szirénazúgás zenei aláfestése mellett észrevettem a sok, teret elhagyni készülő gépkocsi közt egy ponyvás, katonákkal megrakott teherautót, amint éppen indulóban volt. Az utolsó pillanatban értem oda. Kértem a vezetőt, hogy vigyenek magukkal. Barátságtalanul intett, hogy lépjek fel a sofőrülés feljárólépcsőjére és máris pánikszerű meneküléssel hagytuk el az elnéptelenedett helyszínt. Csak fél lábon tudtam állni a lépcsőn, átnyúlva a lehúzott ablakú ajtó peremén, könyökkel kapaszkodtam, míg bal kezemben a vad száguldás általi menetszélben himbálózott a nehéz bőrönd. Rövidesen érezni kezdtem, hogy nem bírom tovább tartani magamat, kértem a sofőrt, hogy álljon meg, le akarok szállni. Cifrán káromkodva teljesítette a kérésemet, majd teljes gázzal elszáguldott.

Körülnéztem. Teljesen néptelen külvárosi főútvonal villamos vágányokkal, az egyik oldalon ötemeletes lakóházak, a másik oldalon elszórtan egy-kétemeletes családi házak. Nem akartam hinni a szememnek, amint az egyik emeletes ház tetején öt emeletnyi magasságban a tetőtérből egy teljesen épnek látszó villamoskocsit pillantottam meg, ami szemléltetőeszközként mutatta be egy előző bombatámadás légnyomásának az erejét. Hm, szép kilátások! Bizarr látványt nyújthattam kezemben egy bőrönddel, a néptelen utcán álldogálva, amint látszólag egykedvűen várom az esetleges bombázást. Szerencsére az egyik egyemeletes ikerház ajtajában megjelent egy ember és vadul gesztikulálva invitált be a házba. Beterelt az alagsorba, ahol már szép számban ácsorogtak zömében asszonyok és egy-két öregember. Beálltam közéjük. Alig telhetett el 5-6 perc, elkezdődött a haddelhadd! Először megszólalt a légvédelem, majd ennek szakadatlan tüzelése közben már hallani is lehetett a nagyszámú ellenséges bombázógép moraját. A moraj mind erősebbé vált, majd kezdetét vette egy háromórás, 6-7 hullámban végrehajtott pusztító erejű szőnyegbombázás. Fülsiketítő volt a közvetlen közeli detonációknak a hangja, amelyeket megelőzött az egyre erősödő sivító hang, amit a lehulló bombák keltettek. Percekig tartott az infernális élmény. Utána, még jóformán magunkhoz sem térhettünk az átéltek okozta megrázkódtatásból, már ismét erősödő légvédelmi tűz és a nagy tömegű újabb kötelék motorzúgása jelezte, hogy a drámának még, úgy látszik, koránt sincs vége. És folytatódott a bombazápor, de ha egyáltalán fokozni lehetett az előző hullám hatását, ez még azon is túltett. Annyira közeliek voltak a becsapódások, hogy valósággal megsüketültem. Rengett a föld és egyszer már az volt az érzésem, hogy ránk omlik a ház is...

Azután hosszabb szünet következett és szinte hitetlenkedve állapítottuk meg, hogy úgy látszik, életben maradtunk. Kábán, félig süketen tántorogtunk ki a felszínre. Pokoli látvány tárult a szemünk elé. Mindenütt romok, tüzek, bombatölcsérek. Nem hittem a szememnek! Olyan száz méteres körön belül óriási bombatölcsérek és ami a legmegrendítőbb volt, az ikerház másik fele helyén is csak bombatölcsér! Hát ezért éreztem én azt, hogy ránk omlik az épület. Az utcán félőrült, rohanó tömeg. Ezek mind egy irányba futottak az állítólagos betonbunker óvóhely felé. Megrendítő látványt okozott többek közt egy vérrel borított, jajveszékelő anya, aki látszólag élettelen csecsemőjét magához szorítva, eszelős tekintettel rohant a többiekkel. Sokan voltak, akik a bombatölcsérekből az esetleges túlélőket próbálták kiásni...
Megkövülten bámultam az elém táruló képet. De nem sok idő maradt a szemlélődésre, ismét lehetett hallani a következő hullám egyre erősödő moraját, ismét működésbe lépett a légvédelem. Vajon az óvóhely felé menekülők közül hányan el sem értek odáig? Bennem is felötlött először, hogy biztonságosabb helyre kellene araszolnom, de aztán elvetettem az ötletet, mert bőröndöt cipelve nem éppen mozgékony az ember és ha nem érek oda kellő időben? Két szék közül a pad alá, jobban mondva semmi alatt még az alagsor is inkább nyújt védelmet a repeszektől, telitalálat esetén pedig úgyis mindegy.

Közben a társaság az alagsorban eléggé kicserélődött. Az újabb hullám közeledtét hallva az utcán rohanók közül sokan befutottak hozzánk. Megállapítottam, hogy egyedül maradtam férfiemberként, csupa nő és gyerek.

A csoport színesebbé vált egy pár fityulás apácával, akik az előimádkozó szerepet magukra vállalva próbálták nyugtatni a többieket. A következő órákban újabb és újabb hullámok szórták halált és rombolást okozó terhüket a városra, én pedig álltam a bátorság szobraként az imádkozó, jajgató asszonysereg közepén és a világ legtermészetesebb módján magyaráztam a belém kapaszkodó siránkozó tömegnek, hogy ez sem jön ide, ez már távolodik stb. Lehet, hogy az őrangyalukat látták bennem. Egyébként is, kelthetne megszeppent benyomást egy talpig egyenruhában feszítő magyar repülőtiszt? Bár még további egy-két óra hosszat tartott a kényszerű tartózkodás, közvetlen környezetünket már nem érte károsodás.

Miután a légiriadót lefújták, sikerült estére eljutnom Steyrbe autóstoppal. Csak jóval később derült ki, hogy keresve sem találhattam volna magamnak kedvezőtlenebb helyet egy pusztító szőnyegbombázás átélésére. Linz városa több km hosszan húzódó 120 sínpáros rendező pályaudvarának az elpusztítása volt a támadás célja. És én ennek a célpontnak a közepe tájékán találtam magamnak menedéket! A szélső sínpártól alig 100 méter és a túloldalon lévő emeletes házak választottak el!
Steyrben az ujjongó örömmel teli találkozást azzal tettem még vidámabbá, hogy komoly képpel közöltem a vidám társasággal: azért tudtam csak ilyen későn ideérkezni, mert Linzben átéltem egy nagy bombázást, valószínűleg légnyomást is kaphattam, mert az az ötletem támadt, hogy sürgősen összeházasodunk.
Innen kezdve a kalandsorozat már békésebb mederben folytatódott. Másnap az oda kitelepített magyar anyakönyvi hatóság előtt megtartottuk a polgári esküvőt, majd egy nappal később megtörtént egy csodálatosan felemelő kápolnai környezetben, magyar pap által celebrált templomi szertartás. Az ünnepi öltözet? Hm! Az ara ugyan minden igényt kielégítő kis sötétkék kosztümben, az ifjú férj viszont posztó tábori öltözetben, tábori sapkában, talpig messer-csizmában. Hogy miért? Hát az történt ugyanis, hogy a légi résznek Ausztriába történő áttelepülésével egy időben a családtagok a saját, valamint a légi rész tagjainak a személyi felszerelésével egy kisebb gépkocsioszlopban útnak indultak a bajorországi Pocking repülőtér felé, amely épületeivel, felszereltségével sok ezer személy befogadására alkalmas lévén, a magyar légierő részére gyűjtőtáborként lett kijelölve. Útközben, Grazban légiriadót kaptak, beterelték őket a város egyik óvóhelyére. A riadó lefújása után térhettek vissza a gépkocsikhoz. Megdöbbenve tapasztalták, hogy időközben a lakosság valamiféle téves értelmezés folytán humanitárius segélyként tekintve a gépkocsik rakományát - igyekezett - kiegészíteni a saját készletét. A mieink visszatérése vetett véget az akciónak, amely olyan sikeres volt, hogy az úttestre kidobált "maradékot" igen rövid idő alatt sikerült ömlesztve visszapakolni... Ennek a rendhagyó előzménynek volt köszönhető a felemás ünnepi öltözet. Persze ez semmit nem vont le a barátok túláradó szeretettel kinyilvánított jókívánságainak az értékéből és a mi nagy boldogságunkból.

A szabadságról történő visszatérésünk után, több más hozzátartozóval együtt útba indítottak bennünket a nagy pockingi gyűjtőtábor közelében fekvő Tettenweis nevű községbe, amely előreláthatólag most már az alakulat utolsó elhelyezésére fog szolgálni, tekintettel a háború rövid időn belüli befejezésének a lehetőségére. Itt "menekült" nyilvántartásba vettek mindannyiunkat, elláttak bennünket élelmiszerjegyekkel és azok kiváltására elegendő pénzzel. Minden családot elhelyeztek albérleti körülmények közt a helyi lakosok otthonaiban. A háborús évek sok megpróbáltatása után idillikusnak tűnt az állapotunk.

Persze a háború még folyt és 2-3 nap múlva már a szomszédos községekben is megjelentek az amerikai megszállóegységek. Hírek szerint harcok nélkül vonultak át a helységeken, barátságosan viselkedtek a polgári lakossággal, narancsot, csokoládét, édességeket osztogattak, úgyhogy mi is aggodalom nélküli kíváncsisággal vártuk az érkezésüket. Ez nem is váratott magára sokáig, mert május 2-án a déli órákban lelkendezve szaladt fel hozzánk a földszinten lakó Nagy Tibor megfigyelő hadnagy azzal, hogy "jönnek a fiúk!", nem akarjuk megnézni őket? Persze, hogy akartuk és kíváncsian tódultunk az utcára néző emeleti ablakhoz. A mi villaszerű házunk a község első lakóépülete volt, utánunk a kolostorkert magas kőkerítése zárta a kilátást, majd csak ezután következett a tulajdonképpeni sűrűn lakott település. Az ablakon kihajolva látjuk, hogy éppen akkor halad el alattunk hét, ponyvával borított dzsip, amelyek már eltűnőben vannak a kolostorkerti kőfal takarásában. Ám, mielőtt még az utolsó két kocsi is eltűnt volna, egyszerre csak megálltak, majd az egész oszlop teljes gázzal hátra tolatott. Marcona, teljes harci felszerelésben lévő géppisztolyos katonák ugráltak le a gépkocsikról, berontottak a házba, fel az emeletre. Minden szobába benéztek - nyilvánvalóan további katonák, németek után kutatva-, majd mindenfajta érzelemnyilvánítás nélkül kitereltek mindkettőnket az utcára, fel kellett ülnünk a dzsipek motorházának tetejére.

Így "feldíszítve" indultunk tovább. Az utcán egymást érték az oldalfegyverrel is ellátott magyar katonák, de barátaink ügyet sem vetettek rájuk. Tibor, aki valamennyire tudott angolul, hiába javasolta, hogy beszéljenek alakulatunk parancsnokával, nem reagáltak az indítványra. Így aztán bajtársaink csodálkozó tekinteteinek kíséretében elhagytuk a községet és ezzel kezdetét vette a következő kalandsorozat. Alig tettünk meg egy pár km-t a teljesen néptelen országúton, amikor velünk szemben feltűnt egy öreg népfelkelő, aki kerékpárján, vállán egy első világháborút is már kiszolgálni látszott karabéllyal, oldalán egy hatalmas postás táskával éppen a közeli majorsághoz vezető útra kanyarodva, az ott várakozó tanyasiak felé kerekezett. Ő volt a helyi postás. Az elágazáshoz érve megálltunk, néhány amerikai leugrott, visszaparancsolták az öreget, puskáját a kilométerkövön kettétörték, táskáját kiborítva a földre dobták, őt az utánunk következő harmadik kocsi hűtőjére tessékelve, tovább folytattuk az utunkat. Tragikomikusnak látszott a helyzetünk, de magamban valószínűsítettem, hogy mivel a háború még nem ért véget, bárhol az erdőkben, majorságokban lehettek német katonák, SS-ek. Mi - az esetleges támadások megelőzésére - ezek elhárítása céljából lettünk "rendszeresítve". Nemsokára befutottunk egy nagyobb helységbe, ahol óriási volt a katonai forgalom. Egy mellékutcába kanyarodtunk, ahol néhány amerikai őrizete mellett több száz német hadifogoly álldogált. Leszállítottak és beállítottak bennünket a csoportba , ahol már három másik repülő bajtársunk is a begyűjtöttek közt álldogált. Így immár a magyar légierőt 5 fővel képviselhettük. Egymásnak örültünk, a helyzetünknek kevésbé. Kezdett nem tetszeni a dolog. Ennek fele sem tréfa!

Tőlünk nem messze, az útkereszteződésben egy csőgalléros magas rangú tiszt állt, aki parancsnoki szerepkörben látszott tevékenykedni. Arra az elhatározásra jutottunk, hogy valamiképpen tudomására kellene hoznunk a helyzetünket, nehogy hadifogolyként kezeljenek bennünket. Tibor az egyik őrt rábírta, hogy kísérjen bennünket ehhez a parancsnokhoz, beszélni szeretnénk vele. Megtörtént, majd kísérőnk - miután jelentett - visszatért előző helyére. Mi pedig álldogáltunk a parancsnok mellett, aki látszólag tudomást sem véve létezésünkről, tovább intézkedett. Úgy 5-10 perc múlva a fejét kissé felénk fordítva valamit ránk mordult a fogai közt. Tibor erre lelkesen kezdte magyarázni, hogy mi nem vagyunk német katonák, hanem magyar repülők, akiket a családjuk mellől hoztak el stb. A válasz úgy a válla felett :"Aha, repülők, mi lőttük le az ő pilótáikat?" Tibor tovább magyarázta, hogy dehogyis, mi csak.... Azután ismét percek teltek el anélkül, hogy figyelemre méltatott volna bennünket, majd intett, hogy álljunk vissza a helyünkre. Hadifoglyok lettünk!

Már esteledett, mikor tehergépkocsikra rakták a csoportot. Nem sok idő múltán megérkeztünk egy helység határába, ahol már több ezer hadifogoly ácsorgott egy - azelőtt látszólag marhavásárok lebonyolítására szolgáló - füves térségen. A vendégjog élvezetének látszatával mi is beolvadtunk a tömegbe. A teherautók eltávoztak. A hadifogolytábor elméleti kerítését a térség sarokpontjain felállított 4 dzsip határozta meg. Ezek egymás felé irányított teljes erejű fényszóróinak a vonalán belül kellett tartózkodni. A sötétséggel együtt a jövőnket illető reménysugaraink is kihunyni látszottak... Idegölő semmittevésben és egyre fáradtabban teltek az órák, leülni, lefeküdni a vizes fűre nem volt tanácsos egy alapos felfázás lehetősége nélkül. Ebben a tekintetben a németek elég jól tudták használni a felszerelésüket, nekünk ezzel szemben az égvilágon semmink sem volt a rajtunk lévő ruházaton kívül. Nekem még aránylag szerencsém volt a rajtam levő messer-csizmával. Úgy éjfél tájban, egyszerre csak géppisztolyropogás, kiabálás... Kiderült, hogy úgy látszik, élő emberek lehetnek itt szoros közösségben, akiknek hát - hogyan is mondjam - bizonyos élettani szükségleteik is lehetnek. Ennek kényszerítő hatására néhányan úgy gondolhatták, eme szükségletek elvégzésére a tömegtől kissé távolabb húzódva komfortosabb lehetőség kínálkozhatna. Ezt a luxust nem méltányolandó, volt a harsány ordítozás, a nyomatékos elutasítást alátámasztandó géppisztolysorozat. Ezután elrendelték, hogy mindenkinek fel kell állni a feje fölé emelt kezekkel. Ez az élő szoborpark-állapot egy idő után kezdett terhessé válni és végtelenül hosszúnak tűnni. Aztán amikor már a kimerültségtől képtelenek voltak az emberek fenntartani a karjukat, szép lassan leengedték azokat és visszatért az előző nyugalmi állapot. Az esetnek azért annyi eredménye lett, hogy a négy dzsip közelében illathatáron kívül, de még megvilágított füves területen megengedték a guggoló testtartást az arra rászorultaknak.

A hajnal beköszöntével aztán láthatóvá vált, hogy jogosan gémberedtek meg a tagjaink. A fű deres lett, a kisebb-nagyobb víztócsákat vékony jég réteg borította! A reggeli tornának az idejét nem kellet elrendelni, mert a tömeg egy része folyamatosan tornaállapotban volt, ugrándozott, hogy némileg elviselhető szinten tarthassa a testhőmérsékletét. Ebben az egyhangú, egyre reménytelenebbnek tűnő helyzetben telt el a következő nap, inni- és ennivaló nélkül! Érdekes, hogy eleinte még egyre fokozódó mértékben érez az ember éhséget, később ez az éhségérzet tompult fásultságba megy át, csak valami megváltozik legbelül és olyan vad gondolatok is támadnak az emberben, hogy képes lenne erőszakkal is elvenni annak a másiknak a száraz kenyérhéját is, amit az a zsákja mélyéből előkotorva most huzamosan rágcsál! Harmadnap délben aztán megjelent a tábor szélén egy lovaskocsi, rajta nagy kondérokban a helyi lakosokkal főzetett gőzölgő étel. Óriási tülekedés támadt, a kiéhezett tömeg egy emberként igyekezett az osztáshoz. Az őr ordítozva rendelt el valamiféle sorakozót, persze hiába. Erre lekapta a válláról a géppisztolyt és egy sorozatot leadott a tömegbe, vagy csak felé? Ki tudja! Láthatóvá vált, hogy itt frontot járt katonák vannak, mert a fegyver még el sem sült, már mindenki feküdt a földön, vagy egymáson... Ezután már valahogy rendeződtek a dolgok és beálltunk mi is a sorba. A németek elővették a tábori felszerelésüket és csajkával, kanállal a kezükben vártak a sorukra. Mi ilyen luxust nem engedhettünk meg magunknak, mivel e célra csak egy tábori sapkával rendelkeztünk, kanál helyett célszerű megoldás a szürcsölés!

EI lehet képzelni, hogy több ezer ember kiszolgálása mennyi időt vesz igénybe. Örökkévalóságnak tűnt a most már kínzóvá fokozódó éhségérzés mellett a kondér irányába folytatott araszolás, amikor szinte illat közeli helyzetbe jutva, kiürült a kondér! Az amerikai egykedvű közönnyel adta tudtul, hogy majd este jön az újabb adag. Most aztán már őrzendő eddig kiböjtölt pozíciónkat, helyünkről nem mozdulva, több órás további sorállás után végre hozzájuthattunk az első adag élelemhez, amit sapka helyett kölcsön kapott csajka segítségével fogyaszthattunk el. Ettől kezdve már az étkeztetés normális körülmények közt történt. Másnap több részre osztva a társaságot, gyalogmenetben indítottak el bennünket különböző fogolytáborok felé. A mi 5-600 főből álló csoportunkat 5 állig felfegyverzett rohamsisakos katona kísérte. Az első lakott településen a polgári lakosság résztvevő tekintetével kísérve vonultunk át, amikor is egyesek egy pohár vizet, vagy egy darab kenyeret próbáltak nyújtani a foglyoknak. Az amerikai ezt észrevéve lekapta a géppisztolyát és egy - levegőbe leadott - sorozattal adta tudtul, tilos mindenfajta közeledés a foglyokhoz. Ha gépkocsi oszloppal, vagy az út szélén pihenőben lévő egységekkel találkoztunk, a fehér- vagy színes bőrű katonák hangos rivalgással, ugatással, kukorékolással, az akasztás kilátását mutogatva igyekeztek bennünket "megnyugtatni".

Nem egyszer adódott, hogy utunk majorsági épületek közt vezetett. Minden kihalt volt, az emberek a földeken dolgoztak. Felötlött bennem a gondolat, hogy csak ki kell lépni a sorból, beugrani egy pajta nyitott ajtaján és máris szabad vagyok! A menetet kísérő őrök közül, amelyik előttünk haladt, már eltűnt az épület takarásában, a következő pedig csak nagy sokára fog előbukkanni. Már szinte indultam, amikor eszembe jutott, hogy mi történik akkor, ha példámon okulva más is követ? Lehet, hogy többeknek is sikerül majd, de az utolsót már meglátja az őr és egyszerűen likvidálja a szökött foglyokat. Egy emberélet a háborúban fabatkát sem ér. Hirtelen jött ötletemről lemondva, meneteltem tovább...

Déltájban egy kastélyszerű épületegyüttes kőfallal körülvett parkjában megálltunk. Pihenő! Valamilyen irányítóközpont települhetett itt, óriási volt a jövés-menés. Őreink eltűntek az épületben. Talán már egy óra is eltelhetett, amikor nem messze tőlem egy nagy kiáltásra figyelek fel. Azt látom, hogy az egyik fogoly éppen elterül a földön az amerikai pedig lehúzza ujjáról a jegygyűrűt, amit az illető úgy látszik ,még udvarias kérés ellenére sem óhajtott neki ajándékozni. És a példa ragadós. Egy-egy katona az épület falánál ácsorgók közül már indult is felénk hadi trófeagyűjtés céljából. Megdöbbentem. Volt egy értékes Tissot márkájú stopperóra a karomon. Ezt valahogyan meg kellene menteni! A tenyerem takarásában már készültem volna észrevétlenül lecsatolni, amikor egy fiatal, tejfeles képű katona éppen felém tartott és kedves mosollyal az ajkán kérlelően mutatta, hogy milyen boldoggá tenném, ha neki ajándékoznám az órámat... Tagadjam meg a kérését? Esetleg én is kiköphetem egy pár fogamat és mégis elveszi? Úriemberekhez méltó, udvarias mosoly kíséretében cserélt gazdát az óra. Boldog örömmel mutogatta az éppen felém tartó barátjának a háborús emléket, amikor az, most már ugyanolyan udvariasan a kesztyűmet óhajtotta. Hát azt aztán nem kellett sajnálnom! Csak repüléshez használtam, igencsak viharvert állapotban volt. De ennek is hasonló sikere lett, mint az órának, gondolom muzeális értéke miatt. És ebben a pillanatban megjelentek az épületből kijövő őreink, a további ajándékozási ceremónia véget ért. Pech! Egy órán keresztül semmi nem történik, az utolsó egy-két perc ébresztett arra a megállapításra, hogy a világon mindenütt úgy látszik nem csak Grál-lovagok hadakoznak egymással.

Eme kis intermezzo után folytattuk az utunkat és estére elérkeztünk egy községbe, ahol annak vásártérszerűen kialakított területén letáboroztunk. Őreink eltűntek, valószínűleg szálláshelyet kerestek maguknak. Ahogy ott téblábolunk elviselhető helyet keresve magunknak valamelyik fa tövében, látjuk ám, hogy az élelmesebb németek szalmával bélelt kényelmes fekhelyeket készítenek maguknak. Akkor vesszük észre, hogy egy nem messze lévő pajtából hosszú sorokban hordják maguknak a szalmát. Hát ezt kell tennünk nekünk is! Szapora léptekkel elértük mi is a pajtát. Ekkor eszembe jutott egy ésszerű ötlet. Minek is sietnénk vissza? Ha itt megvárjuk a nemsokára beálló teljes sötétséget, felmondhatjuk a köztünk és őreink közt fennálló, nem túl szívélyes kapcsolatot! Hogy mi van akkor, ha elkapnak bennünket ? Hát buzgón gyűjtjük magunknak mi is a szalmát, ezért csak nem jár kivégzés? Alighogy döntöttünk, nagy kiabálás hallatszik. Visszajöttek az őreink és lövésre emelt géppisztolyokkal fenyegetőzve parancsolták vissza a cipekedőket és az oda indulókat...

Egyedül maradtunk a pajtában. Nem keresett senki. Megállapodtunk ezek után abban, hogy erőgyűjtés céljából egy-két órát alszunk, majd irány Tettenweis, illetve Pocking, ahová másik három bajtársunk igyekezett. Még jóval éjfél előtt nekivágtunk a 20-25 km-nyire becsült gyalogtúrának.

Gyönyörű, holdfényes volt az éjszaka. Terveink szerint pár száz méternyi távolságban, az országúttal párhuzamosan fogunk haladni árkon - bokron keresztül, elkerülve ezzel annak a lehetőségét, hogy ismét begyűjtésre kerüljünk.

Az úton elég nagy volt a forgalom és ez részünkre megkönnyítette a tájékozódást. Ez, az éjszaka elmúltával ugyan könnyebbé vált, viszont óvatosabb haladást tett szükségessé.

Már elérhető közelségben látszott a tettenweisi templomtorony, amikor váratlan akadályba ütköztünk. Menetirányunkat egy országos főútvonal keresztezte, amin kisebb-nagyobb megszakításokkal nagy gépkocsiforgalom zajlott. Ráadásul az eddigi bokros-ligetes terepnek vége szakadt. Az útig olyan 200 méternyi, majd az út túloldalán hasonló kiterjedésű nyílt terep... Csüggedten telepedtünk le az utolsó bokrok takarásában. Tőlünk immár szinte karnyújtásnyi távolságban a család, a szabadság, de ha nem sikerül átjutnunk...!

Kimerültek voltunk az egész éjszakai gyaloglástól, nem beszélve az előző napok testi-lelki megpróbáltatásairól. Annak az eshetőségét, hogy itt rostokoljunk 10-12 órát, várva a besötétedésre, elvetettük. Azt próbáltuk megállapítani, hogy milyen rendszerességgel követik egymást a gépkocsioszlopok. Ezek kizárólag egy irányban - nyugatról keletre - haladtak. Helyzetünket alaposan megnehezítette, hogy közeledésük irányában egy dombos terület megakadályozta a beláthatóságot. Váratlanul bukkantak fel és alig 1 km-es nyílegyenes úton haladva már keresztezték is a mi tervezett útvonalunkat. Telt múlt az idő és nem lettünk okosabbak. Volt olyan időszak, amikor 10-15 percig is üres volt az út, de előfordult, hogy alig 1-2 perc múltán már megjelent a következő oszlop. Azt "játszottuk, hogy most felpattannánk, rohannánk, már átértünk, már el is értük a bokros területet... Sikerült volna... Csak hosszú idő múlva jött volna a következő csoport! Viszont a következő elképzelt indulásunk után éppen az országúton jött volna létre a nem óhajtott találkozás.

Déltájban már nem bírtuk tovább az idegfeszültséget, eldöntöttük, hogy a következő oszlop eltűnése után indulunk! Így is lett. Eltűntek, felpattantunk, teljes futás... A következő percben felbukkantak az újabb gépkocsik és mi még az útig sem értünk el. Nincs mentség! Akár futunk, akár megtorpanunk, igazolni látszunk vétkes voltunkat! Egy szempillantás alatt békésen baktató, tiszta lelkiismeretű polgárokká váltunk, akik földre szegezett tekintettel, láthatóan elmerülten tanulmányozzák a fű növekedésének a folyamatát... A teherautókon rengeteg amerikai katona, legalábbis a nagy kiabálás hangerejéből erre lehetett következtetni... És ebben a percben záporszerűen hullottak felénk a különféle darabok, narancs, csokoládé, cigaretta... Az ordítozás baráti üdvözlés volt!
Alighogy tovatűntek - anélkül, hogy egyetlen ajándékot is felvettünk volna - lélekszakadva rohantunk át az úton és elértük a következő bokros területet. Elég sokáig tartott, amíg rendezni tudtuk az idegeinket... Ezek után már eseménytelenül értük el célunkat, vettünk búcsút Pockingba igyekvő három bajtársunktól és ölelhettük végre magunkhoz szeretteinket. Szabadok lettünk! Most már valóban és végérvényesen!

A viszontlátás örömét akkor még nem csökkentette az utólagosan kapott értesülés, hogy a mi körzetünkből a hadifoglyokat átadták a franciáknak, így a mi csoportunk is vasúti szállítmányként francia lágerbe került! A francia fogság pedig - ami a mostoha körülményeit illeti - túltett még a szovjet fogságéin is! Szerencsés véget ért az utolsó háborús hónapok kalandsorozata, véget ért a háború is. Boldog megnyugvással vettük tudomásul, hogy a gondviselésnek köszönhetően minden "kétesélyes" esemény jól végződött. Akkor még nem láttuk, hogy a jövő részünkre - a különböző címeken megbélyegezettekre - bőven tartogat még nem éppen örömteli meglepetéseket!

vitéz Szentiványi János

A szerző életrajza itt olvasható:
vitéz Szentiványi János nyá. repülő alezredes életrajza

A szerző többi írása itt olvasható:
A Magyar Kir. Légierő dél-olasz repülő tanfolyama
Találkozás a Lightningekkel
Rendhagyó karácsony - 1944

Az írást Vitéz Szentiványi János engedélyével másoltuk át a blog.hu oldalról, ahol az eredeti publikálva vett.